2. 1. Virtuális terek keletkezése, és megszűnése
Az új szemlélet egyik alapvető elemét az úgynevezett virtuális terek jelenségének felismerése alkotja. E különös jelenség megközelítését kezdjük egy egyszerű gondolatkísérlettel. Tanult ismereteink szerint a vonalak pontokból állnak, a vonalfelületek vonalakból rakhatók össze, a háromdimenziós terek, pedig felületekre szeletelhetők. Tekintsük az elmondottakat dinamikus aspektusból. A dimenzió nélküli pontokat mozgatva egydimenziós vonalakat, az egydimenziós vonalakat mozgatva kétdimenziós felületeket, a kétdimenziós felületeket mozgatva háromdimenziós térfogatokat súrolhatunk, vagy állíthatunk elő. Az eljárás lenyűgöző, hiszen egy kiterjedés nélküli, majdnem semmit mozgatva valamit kapunk. A valami újabb mozgatásával újabb valami jelenik meg, és ez a sorozat folytatható. Észre kell vennünk, hogy miközben az egymást követő mozgáskomponensek egymástól függetlenek, addig a megjelenő valamik összefüggő, növekvő dimenziójellemzővel rendelkező minőségsorozatot alkotnak, ugyanakkor a valami tartalom, az alkalmazott technológiától függően, egyre ritkábban, és egyre esetlegesebben van jelen a valamikben. A technológia kifejezés talán értelmezést igényel, az értelmezés egy példán keresztül adható meg. Állítsunk elő egy különös, élőlényekből álló vonal alakzatot, például denevérekből, és készítsünk róla fényképeket. A vonal alakzat fényképe kétféle módon állítható elő.
Az egyik lehetőség szerint, figyeljünk meg egy olyan eseményt, amikor sok denevér szorosan egymás mellett repül, és az együttes jelenlétről készítsünk felvételt. A másik lehetőség szerint egyetlen denevér röppályájáról készítsünk rövid expozíciós idővel egyetlen képkockára sok képet.
Megfelelő technikai felkészültséggel, és némi szerencsével, a kétféle technológiával készült kép nagyon hasonló lesz egymáshoz, az észlelés szempontjából, de amíg az egyik képen a denevérek ténylegesen jelen vannak, addig a másikon mindössze egy denevér tartózkodik esetleges módon, változó helyeken. Az esetleges jelenlét nem olyan, mint a tényleges, ezért alkalmazza a dolgozat a „virtuális” megkülönböztetést, ugyanis ha a ténylegesen létező „sok valami” helyett a térben száguldozó „egy valami” jeleníti meg a „sok valami” minőségét, akkor ez egyfajta látszólagos valóságot képvisel, hiszen a jelenlét az észlelhetőség ellenére, csak bizonyos valószínűségi eloszlás szerint garantált.

E lenyűgöző jelenség tartalmi lényegének megragadása érdekében folytassunk újabb gondolatkísérletet, de most egy asztali ventilátor segítségével. A ventilátornak legyen két hajlékony rugalmas anyagból készült lapátja. Álló helyzetben, különböző pozícióban, de közös térben létezünk vele, lapátjai között átnyúlhatunk, viszont a lapátok anyaga által elfoglalt térbe csak roncsolás útján hatolhatunk be. A ventilátor szerkezete, vagy rendszerelméleti megközelítéssel élve struktúrája, az általa elfoglalt térben kizárólagos módon van jelen, hiszen ott más hasonló struktúra nem helyezhető el. Most kapcsoljuk be a ventillátort. A működés során a mozgás hatására a lapátok súrolnak, egy a lapátok profiljához, és méretéhez igazodó térrészt. Ez a térrész a mozgás állapotában lévő lapátstruktúra hatására minőséget vált, már nem olyan, mint előzőleg volt, nem nyúlhatunk a lapátok közé, hiszen a gyorsan forgó lapátok kezünket visszalökik, kiszorítják onnan. A maga nemében ez egy elképesztő jelenség. Gondoljuk át ismét mi történt? Egy struktúra bizonyos mozgás állapotában új minőséget, felmutató teret hozott létre, ez tehát a rendszeraxióma szerint egy új rendszerminőség. Az új minőségű tér a szemünk előtt keletkezett, és ha kikapcsoljuk a ventillátort azonnal meg is, szűnik. Vajon miben különbözik ez a tér a környezetétől, vagy más fogalomhasználattal élve mi az új rendszerminőség megkülönböztető sajátossága? Tekintsük át a jelenség néhány aspektusát:
¤ Az új términőség a közös eseménytérben jelenik meg, ugyanabban, amelyikben a struktúra és az állapot is létezett, de kisajátította magának az eseménytér egy részét.
¤ A térkisajátítás a mozgás hatására következett be, és a lapátok által képviselt valami ebben a térben már csak periodikus módon, ugyan, és esetlegesen, de jelen van, hiszen a környezetére képes valós hatást kifejteni.
¤ Az új minőségű rendszertérben zajló mozgás kiszorít onnan minden hasonló méretű jelenséget, ugyanakkor más méretű jelenségekkel szemben eltérő módon viselkedik. Például a levegő, vagy a por részecskék akadálytalanul áthaladhatnak rajta, viszont a szoba térén ő haladhat át akadálytalanul. Ez a különféle rendszerek esetében tanúsított eltérő viselkedés, parciális viselkedésként azonosítható.
¤ Ha kellően gyors a lapátok forgása, akkor a lapátok helyett valami egységes csíkozást, vagy homogén színfoltot látunk. A keletkezett új términőségben nem láthatók a lapátok, vagy azok iránya. Ez a jelenség tartalmi lényege az alábbiak szerint rögzíthető: a mozgás vektortér-káosztér átmenetet valósított meg.
¤ Most szemléljük a jelenséget egy fényképezőgép lencséjén keresztül. Az álló ventillátorlapátokról készíthetők hosszabb expozíciós idejű felvételek is, de a mozgó lapátok esetén ilyen expozíciós idők esetén bemozdult kép jelenik meg. A mozgás hatására megváltozott az észlelhetőség. A virtuális jelenségek expozíciós időtől függő minőségben jelennek meg. Ezek, az expozíciós idők kissé differenciáltabb módon megközelítve, a rendszerminőségek időléptékeként azonosíthatók.

A gondolatkísérletek alapján kijelenthető, hogy a mozgó struktúrák új, parciális viselkedésű tereket hoznak létre, vagy más aspektusból szemlélve, a mozgó struktúrák, parciális viselkedésű virtuális tereket feszítenek ki. E terek parciális viselkedésére jellemző az egyensúlytartás képessége, amely a hasonló rendszerminőségek esetében valósul meg, nem hasonló rendszerminőségek esetén, az egymáson való átjárás, és az átjárhatóság képessége jelenik meg. Az egyensúlytartás képessége bizonyos korlátok között, a közvetlen hatás-ellenhatás kapcsolatok létrejöttét feltételezi. A térhasználat, vagy a térkitöltés aspektusából szemlélve a jelenséget, az új rendszerminőséget képviselő rendszertér kizárólagos módon van jelen más hasonló rendszerminőségek vonatkozásában, ugyanakkor ebben a térben az alacsonyabb rendszerszintek minőségei értékkészletszerűen vannak jelen, viszont mindez magasabb rendszerszintek terében történik.
Tapasztalat szerint a „Nagy Egész” jelenségei az esemény és a szemlélő viszonyítási rendszerének relatív különbségétől függő minőségben, a megfigyelés időléptékéhez igazodó rendszerszinten nyilvánulnak meg, ezért gondolja a dolgozat, hogy a létező valóság tere virtuális jellegű, mozgó, esetlegesen jelenlévő struktúrák által kifeszített tér. A létező valóság terét nem ventillátorok feszítik ki, hanem rendszer együttműködések. A rendszer együttműködések a rendszerfejlődés kezdeti szakaszán kétszereplős, úgynevezett binomiális rendszerek között zajló folyamat. Ezeknél, az elemi együttműködéseknél az egyik résztvevő struktúra, a másik állapot funkcióban jelenik meg, és az új minőség a közös mozgás által kifeszített virtuális términőséggel jellemezhető. Az új términőség az alrendszerek szintjénél magasabb dimenziót, és tőlük eltérő parciális viselkedést képvisel.

2. Rendszerelméletre alapozott térelmélet
Többek között a dolgozat harmadik része foglalkozik a rendszerfejlődés térelméleti aspektusaival, ezen belül a „Létező térelméletek” fejezetrész, fejlődési sorozatba rendezett módon hasonlítja össze a térrel kapcsolatos elképzelések változását.
A jelenlegi elképzelések többé-kevésbé értelmezik a „tér” fogalom különféle alosztály szintű jelentéstartalmát, de nem adnak korrekt, osztály szintű térdefiníciót.
Newton elképzelése szerint a tér, minden mástól függetlenül abszolút létező, és mozdulatlan jelenség, a létező valóság eseményeinek hordozója. Elképzelése szerint a mozdulatlan térhez viszonyított időbeli változások tekinthetők mozgásoknak. Ez az elképzelés eltér Descartes elképzelésétől, aki csak a jelenségek egymáshoz viszonyított, relatív időbeli változásait tekintette mozgásnak. A matematika térelmélet, vagy mezőelmélet gyakorlata különféle skalár-, és vektorfüggvények értékkészletét értelmezi térként. A geometriai térszemlélet szerint a tér olyan halmazként azonosítható, amelynek tetszőlegesen választott elem párjai között távolságfüggvénnyel jellemezhető úgynevezett metrika értelmezhető. Az ilyen terek az úgynevezett metrikus terek.
A dolgozat a rendszerelmélethez, és a rendszerfejlődés folyamatához illeszti térelképzelését, és ebből eredően a korábbiaktól teljes mértékben eltérő, úgynevezett rendszerszemléletű térelméletet vázol, amely eszköz a létező valóság természetének megismeréséhez.
A rendszerszemléletű megközelítés a teret, az időt, és a létező valóság összes többi jelenségét rendszerminőségekként értelmezi, a rendszerminőségeket, pedig az elemi rendszer differenciálatlan mozgásminőségeiből származtatja. A dolgozat elképzelése szerint az elemi rendszerek egyedileg felső szélsőértéket képviselő, mozgástartalmuk mellett zérushoz közeli struktúrával, valamint dimenziótartalommal rendelkeznek, és kizárólagos módon történő jelenlétükkel csoport szinten homogén minőséget képviselnek. Az elemi rendszerek együttes homogén minősége önmagában nem azonosítható, nem észlelhető, hiszen az észlelés és azonosíthatóság feltételei hiányoznak, viszont van két eredendően létező minősége. Az elemi homogenitás, vagy a dolgozat későbbi fogalomhasználatával élve az elemi káosz, egyrészt periodikus jelenség, másrészt ehhez kapcsolódóan tetszőlegesen kis méretkörnyezetben is zérus érték közeli eredő mozgástartalmat képvisel. A dolgozat e különös jelenség differenciálódási folyamataként szemléli a rendszerfejlődés folyamatát, és ebből vezeti le rendszerek terét is.
Az elemi homogenitás, vagy az elemi káosz differenciálódási folyamata egyedi és csoportszintű módon valósulhat meg. A későbbiekben érzékelhetővé válik, hogy az elemi homogenitás csoportszintű differenciálódási folyamatával jelennek meg az úgynevezett természet fraktál egész értékekkel jellemezhető dimenziószintjei, az elemi homogenitás egyedi, differenciálódási folyamataival pedig a szintek tört dimenzióértékű jelenségei. Az elemi homogenitás csoportszintű differenciálódása, tehát önmagához viszonyított változásként, abszolút módon, az egyedi szintű differenciálódási folyamat pedig a megjelenő új minőségek egymáshoz viszonyított változásaiként relatív módon értelmezhetők. Az elemi homogenitás differenciálódási folyamata több aspektusból szemlélhető, nem autentikus hasonlattal élve a folyamat technológiai aspektusát a rendszerfejlődés, alaki aspektusát a térelmélet, sorrendiségi vonatkozásait pedig az időelmélet képviseli. Most következzen a rendszer-térelméleti aspektus.
A dolgozat első lépésként, az elemi homogenitás egyedi differenciálódási folyamatának hierarchikus minőség sorozatba rendezett fogalmi-elemeit vezeti le:
¤ Elemi különbözőség /a pont../
¤ Elemi azonosság /elemi struktúra, vagy elemi kiterjedés../
¤ Irányított elemi struktúra /elemi vektor../
¤ Elemi irányeltérés / elemi szögeltérés../
¤ Felületelem
¤ Térelemek
A dolgozat a továbbiakban a felsorolt osztály szintű fogalmak szélsőértékeiként értelmezi a jelenleg létező térelképzelésekben szereplő fogalmakat. A dolgozat különös módon osztály szintűre bővíti, a vektor fogalmat is az úgynevezett ívhez simuló vektorok elképzelésének bevezetésével, amelyek továbbfejlesztett változataiból jelennek meg később az úgynevezett fraktál vektorok. Az elemi homogenitásból levezetett térelemek és jellemzők hagyományos úgynevezett metrikus tereket képviselnek, a létező valóség virtuális fraktál terének elképzeléséhez azonban még további, az úgynevezett virtuális térelméleti, és fraktál térelméleti kiterjesztésekre is szükség van. E kiterjesztések jelentéstartalmát a következő részek igyekeznek megvilágítani, de rövid útmutatásként előzetesen, néhány kiragadott elem segítségével, hasonlítsuk össze a jelenlegi térelméleteket az új szemléletben szereplővel:
Jelenlegi térelképzelések közös vonásai:
* E terek egyetlen középponttal rendelkező koordinátarendszerhez illeszthetők.
* A térpontokra a jelenlegi gyakorlat szerint egyenes alakú vektorok mutatnak, amelyek a lineáris értelemben, egymástól független vektorkomponensekre bonthatók.
* A térpontok kizárólagos módon töltik ki a tér egészét.
Az új térszemlélet szerint:
* A létező valóság tere, több középponttal rendelkező, hurokmentes gráfhoz hasonló, úgynevezett fraktál koordinátarendszerhez illeszkedik.
* A rendszerteret egymásba csomagolt forgó szerkezetek feszítik ki. E különös tér pontjaira, különös ívhez simuló, és forgó, úgynevezett fraktál vektorok mutatnak. A fraktál vektorok komponensei az egymástól lineáris értelemben független komponensek mellett ezek lineáris kombinációit is tartalmazzák.
* A térpontok nem kizárólagos módon töltik ki a tér egészét, a kizárólagos és az értékkészletszerű térkitöltés együtt van jelen.

1. 6. 7. A Nagy Egész
A mindent magába foglaló Nagy Egész gondolati konstrukció, felső szélsőértéket képvisel a tér-, az időlépték, a belső mozgástartalom, valamint a struktúra tekintetében, ugyanakkor alsó szélsőértéket képvisel a külső mozgástartalom, és az állapotkörnyezet tekintetében. E gondolati konstrukció meghaladja a tudat hatókörét, számunkra megközelíthetetlen, csak a logika ösvényén haladva mindössze modell szintű elképzeléseket alakíthatunk ki vele kapcsolatban. Más aspektusból közelítve a jelenséget, a matematika gyakorlatából ismeretes, hogy a szélsőértékekre, például a végtelen és a zérus gondolati konstrukciókra, a számoktól eltérő műveleti szabályok vonatkoznak, ha a logikai ellentmondásokat el kívánjuk kerülni, akkor ezt az elvet figyelembe véve célszerű a Nagy Egésszel kapcsolatos kérdéseket és kijelentéseket is megfogalmazni. A dolgozat számos hipotézist rögzít a Nagy Egész jellemzésével kapcsolatban, ezek közül néhány súlyponti kijelentés tartalmát áttekintve alakítsunk ki egyfajta összegző elképzelést.

o Az Univerzum, az összes rendszert tartalmazza. Az Univerzum minőségei rendszerminőségek. A dolgozat legutóbbi elképzelése szerint a Nagy Egész és az Univerzum nem azonos. Az elemi rendszerek a dolgozat fogalomhasználata tekintetében nem rendszerek, ők szélsőértékek, egyedi és halmazterjedelem tekintetében is megváltoztathatatlanok, ők együtt alkotják az úgynevezett primer teret. A dolgozat elképzelése szerint az elemi rendszerek kizárólagos módon kitöltik a teljes teret a zérus és egy dimenziótartományban. Az új természetszemlélet egyik alapvető elképzelése szerint, az elemi együttműködések, és az ismétlődő együttműködések következtében a primer tér testén, jelennek meg a rendszerek, amelyek parciális viselkedésük alapján, térszektorokat alkotva, egymásba csomagolt módon együttesen alkotják, a Nagy Egész szekunder terét. A szekunder tér megközelítően hatvan-hetven virtuális térdimenzió tartományban létezhet, a dolgozat e tér jelenségeit azonosítja univerzumként. A dolgozat elképzelése szerint a primer tér nem észlelhető, és megváltoztathatatlan, a szekunder tér észlelhető és parciális viselkedései tekintetében megváltoztatható. A dolgozat által vázolt modellsorozat, egymást váltó és egymást meghaladó sorozatelemei pontosan arról szólnak, hogy milyen módon jelenhetnek meg a megváltoztathatatlan szélsőértékek között a megváltoztatható átmeneti jelenségek, milyen módon képesek megjelenni az elemi rendszerek autonóm, egymástól lineáris értelemben független kapcsolataiból, közvetlenül hatás-ellenhatás kapcsolatban álló úgynevezett parciális viselkedést tanúsító jelenségek.
o Rendszer bomlása, alrendszerei, mint térfogati divergenciák, által valósulhat meg. Nem képes bomlásra az elemi rendszer és az Univerzum. A Nagy Egész a primer és a szekunder tér egészét magába foglalja, rajta kívül nem létezik semmi, így építkező jellegű együttműködésekre természetes módon nem képes, ez logikailag kizárt. Hasonló a helyzet az univerzum esetében is, hiszen nem létezik más hasonló jelenség, amivel együttműködésre lépve más hasonló jelenségeket kiszoríthatnának közös terükből. A rendszerek egyensúlytartó képessége jelenti a parciális viselkedés tartalmi lényegének egyik súlyponti elemét. A bomlás a parciális egyensúlytartó képesség megszűnésével azonosítható, ez pedig nem lehetséges, mert együttműködő partner hiányában az univerzum nem képes parciális viselkedés tanúsítására, nincs ami, megszűnhetne. A bomlás jelensége a térfogat változás aspektusából is szemlélhető. Ekkor a bomlási folyamat térfogatváltozásként jelenik meg, mintha a bomlás kis térfogatrészek, úgynevezett térfogati divergenciák, kibocsátásaként valósulna meg. Az univerzum, mint egész, nem képes térfogati divergenciák kibocsátására, csak belső átrendeződésre, viszont tetszőlegesen választott alrendszerei képesek erre. Más aspektusból szemlélve, a rendszerek szélsőértékek közötti átmenetek, az ő parciális viselkedésük felső és alsó határátmenetekben megszűnik. A rendszeraxióma szerint a rendszerek struktúrával és állapotkörnyezettel valamint új minőséggel rendelkeznek, de egy hipotézis szerint: „Az elemi rendszereknek nincs struktúrája, az univerzumnak nincs állapota, így fordul vissza a vég a kezdetekhez, így alakul ki a nagy Ouraborus. „ A szélsőértékek ezért nem tekinthetők rendszereknek, viszont a Nagy Egész értelmezhető rendszerként. A Nagy egész rendszerminőségét az univerzum struktúrája és az elemi rendszerek állapotkörnyezete generálja, amely végtelen időlépték esetében képes homogén minőségben megjelenni.
o Tekintsünk át megjegyzések nélkül néhány további kijelentést:
o Az univerzum, mint egész mozdulatlan, nem fejlődik, és időtlen, virtuális lengései során minőségeket jelenít meg. A minőségek külső energiafelhasználás nélkül a rendszerek konstrukciós együttállása, rendszerkapcsolatai következtében jelennek meg. Rendszerek építkező és bomló jellegű konstrukciós együttállásai, ellentétes irányú gyorsuló folyamatokban valósulnak meg.
o Az Univerzum, az esemény és a szemlélő viszonyítási rendszerének relatív különbségétől függő minőségben jelenik meg.
o Az univerzum a szemlélés időtartamától függő rendszerszinten jelenik meg, egyedi, vagy összesített kép formában.
o Univerzum szinten az elemi rendszerek halmaza, elemi szinten a rendszer új minősége állandó.
o A rendszerek az univerzum terét folyamatosan kitöltik.
o Az Univerzum viselkedése nem függ méretétől. Ez a kijelentés teljes mértékben ellenkezik a jelenlegi szemlélettel. A dolgozat elképzelése szerint az univerzum fraktál jellegéből eredően a részek hasonlóan viselkednek, mint az egész, ezért a „kis-világ” osztály szinten éppen úgy viselkedik, mint a „nagy-világ”. A dolgozat hatodik része foglalkozik e kérdésekkel, az indokolás súlyponti részét az úgynevezett téraktivitás függvények vizsgálata képezi. E függvények a természet fraktál alkotó részeit, a kölcsönhatások tartalmát fejezik ki dimenziómentes

{A(γ) = k*(sin(γ) ± cos(γ))} alakban. E függvények differenciálhányadosai tetszőlegesen ismétlődő módon előállíthatók, és minden negyedik differenciálhányados csak egy állandó jellegű tényezőben különbözik a többitől. A dolgozat pontosan azért választotta az elemi rendszerek mozgástartalmát eredendően periodikus jellegűnek, mert így a létező valóság összes jelenségének viszonya, mérettartománytól függetlenül, azonos alakú függvényekkel megadható, továbbá minden jelenség egységesen változásként definiálható.

1. 6. 7. Virtuális tércellák
A különféle téraktivitás függvények, és együttes hatású téraktivitás függvények vizsgálata, valamint a megjelenített metszetek alapján a dolgozat olyan elképzelést alakított ki, amely szerint az univerzum nagyléptékű szerkezete egyfajta sokdimenziós cellaszerkezethez hasonlítható.
Az elképzelés megközelítése érdekében szemléljük ismét két galaxis együttműködés, együttműködését. A galaxisok szűk sávokra fókuszált úgynevezett térfogati divergencia kibocsátásai, hasonlóan viselkednek, mint valami hatalmas világítótornyok fénycsóvái, ugyanakkor hatnak egymásra. A fókuszált térfogati divergencia sugarak egyfajta rácsmintát rajzolnak ki a metszeten, amely a létező valóságban sokdimenziós cella szerkezetként jelenhet meg. E cellák határfelületein építkező és bontó jellegű térrészek illeszkednek egymáshoz, a középrészeken pedig bizonytalan téraktivitás zónák a jellemzők.

A metszet, egyetlen nagyon rövid időpillanatra vonatkozik, a létező valóságban ezek a sávok dinamikusan változnak, hiszen a sugárkibocsátó galaxis együttműködések is változnak, és közben forogva haladó mozgásokat is végeznek. Most gondolatban idézzük fel az olló, és vágópontjának különös jelenségét, és hasonlítsuk össze e galaxis közi anyagáramlások, anyagsugárzások találkozásával. A dolgozat elképzelése szerint, ezek az anyagáramlások változó helyeken találkoznak, és a találkozási pontok mozgása hasonlítható egy különös virtuális olló vágópontjának mozgásához. Az univerzum terében sok galaxis található, ezeknek sokféle együttműködése alakulhat ki, ezek nagyon összetett rácsmintázatokat eredményezhetnek, amelyek rácspontjai virtuális ollók vágópontjaiként szinte felső határ nélküli mozgásminőségeket jeleníthetnek meg. Ezek a gyors mozgások nem, úgynevezett erőkapcsolatok hatására létrejövő parciális anyagáramlások, hanem minőségváltozások egymást követő sorozatai. A térpontok együttműködési képességei változhatnak elképesztően nagy sebességgel, ugyanakkor összehangolt egymáshoz csatolt módon, amelyek azonban ténylegesen létező jelenségek. A tér aktivitás értékei a tér képességét határozzák meg, ami valószínűségi mutatóként meghatározza az esetlegesen ott találkozó rendszerek együttműködési hajlamát. Vegyük észre a tartalmi különbséget a kvantumelméletben használatos úgynevezett állapotfüggvények, és a dolgozat által bevezetett téraktivitás függvények között. A dolgozat közelítésében a térnek nem állapota, hanem képessége van, ez a képesség az anyagcsere kibocsátók viszonyából fakad, és a térpontokhoz nem egy értéket kapcsol. A tér minden parciális szektorának minden pontja, a konkrét rendszer együttműködések szempontjából eltérő pozíciót képvisel, így egyazon térpont téraktivitás értékei a rendszer együttműködések halmazához igazodó értékkészlettel rendelkezik.
A téraktivitások említett nagysebességű, ugyanakkor periodikus, és csatolt változásai a parciális téráramlásokra különös hatással vannak. Ha érzékelni szeretnénk a jelenség tartalmi lényegét, akkor gondolatban idézzük fel a sarki fény jelenségét. Alkalmas léptékválasztás és megjelenítés esetén a virtuális tércellák metszetein ilyen sarki fényhez hasonló jelenségek tűnnek fel.

E metszeteken esetenként, pillangók, máskor delfin fejre emlékeztető alakok jelennek meg, hasonlóan, mint az úgynevezett planetáris ködökben. Példaként a szinte közismert Lófej-köd említhető.
Ha megfelelő léptékválasztás esetén, sok galaxis együttműködés, együttműködését vizsgáljuk, akkor a términtázat kezd egymáshoz hasonló, úgynevezett cellás káoszmintázatokat megjeleníteni. A dolgozat elképzelése szerint ezek a minták azonosíthatók az úgynevezett virtuális tércellákkal, ők alkotják az univerzum egészének nagyléptékű térelemeit, amelyek egymással, csatolt anyagcsere viszonyban együttműködve alkotják a Nagy Egész sokdimenziós virtuális terét. Ez a términtázat nagyon hasonló, egy kritikus önrezgés állapotában lévő rendszer visszaverődő hullámainak interferencia jelenségeihez. Más aspektusból szemlélve, valószínűsíthetően ez egy sokdimenziós fraktál húr rezgésmintázatának kétdimenziós metszete.

1. 6. 6. Centrális aszimmetriák ismétlődő együttműködései
A galaxisok középponti részén működő bontócentrumból a bontott alrendszer spektrum egyirányú parciális téráramlásokként távozik, ezért a galaxisok környezete a külső szemlélő számára határozott irányminőséget jelenít meg. A galaxisok környezete megközelítően, cirkuláció és rotáció vektorokkal jellemezhető. A galaxisok együttműködésénél e cirkulációk és rotációk határozzák meg az együttműködés tartalmát, ezek azonban időben változó külső mozgástartalommal is rendelkeznek, így a galaxisok együttműködése időben változó jellegű. Profán hasonlattal élve az együttműködések eseményhalmazának időszeletei mozgófilm képkockáiként szemlélhető. A galaxisok közötti együttműködések is határozott, de összetett irányminőségeket jelenítenek meg, ezek az irányminőségek is dinamikusan változnak, és ők határozzák meg a további ismétlődő együttműködések tartalmát. Érzékelhető, hogy a galaxis együttműködések ismétlődő együttműködései, egyre dinamikusabb, változékonyabb eseményhalmazokat jelenítenek meg. Ezek a változékony eseményhalmazok hierarchikus sorozatba, és egyfajta fraktál alakzatba rendezhetők. A mozgófilm hasonlatával élve, az ismétlődő galaxis együttműködések eseményhalmaza hasonlítható egy olyan speciális mozgófilmhez, amelynek képkockái is valamennyien mozgófilmek, és minden képkocka szintén mozgófilm új minőségeként jelenik meg. Ez a mozgófilm egy speciális fraktál film, amelyet jelenleg csak a természet képes megjeleníteni.
A centrális aszimmetriák színes eseményhalmazából a dolgozat csak az egy középpontú jelenségek együttműködését vizsgálta, és a továbbiakban is csak e jelenségek ismétlődő együttműködéseinek néhány elemét villantja fel. E jelenségek összetett sokdimenziós jellegűek, az ember rendszerszintje felettiek, ezért új minőségük számunkra nem érzékelhető. Más aspektusból közelítve a jelenséget, a mi bolygószintű létünk, időléptékünk nem teszi lehetővé magasabb rendszerminőségek észlelését, így ha felnézünk az égre, akkor a különféle rendszerek struktúráját egyetlen eseménytérben, egyetlen összetett struktúraként pillantjuk meg. E kérdések különféle aspektusaival foglalkozik a dolgozat hatodik része. Szemléletalakító jelleggel tekintsünk meg néhány pillanatképet a galaxis együttműködések ismétlődő együttműködéseinek eseményhalmazából. A következő metszeten négy galaxis, dinamikusan változó együttműködésének egy időszelete látható. A galaxis együttműködések sugaras mintázata egymással együttműködve különös términtázatokat eredményez, de a sugaras jelleg továbbra is megmarad. A sugaras mintázatok különös térnyelő (zöld szín), és térforrás (piros szín) alakzatokat jelenítenek meg. A térforrás alakzatok sajátos nyitott rendszerstruktúrákként, a térnyelő alakzatok pedig nyitott, egymást sajátosan átszövő állapotkörnyezetekként azonosíthatók, ezek együtt jelenítik meg az együttműködések új minőségét.

Rendkívül összetett, dinamikusan változó minőségekről lehet szó. E különös jelenségekről a kinagyított részletek segítségével talán valamivel differenciáltabb elképzelés alakítható ki. A következő metszeten érzékelhető a nyílt és dinamikusan változó állapotkörnyezetben kialakuló parciális áramlások különös pillangókra hasonlító mintázata.




A metszetek tovább nagyított, kisebb léptékkörnyezetben előállított változatainál a galaxis-közi nyílt, dinamikusan változó rendszer struktúrák közötti téráramlások is megpillanthatók.

1. 6. 5. Centrális aszimmetriák együttműködései
A dolgozat elképzelése szerint az úgynevezett centrális aszimmetriák tipikus képviselői a galaxisok. A galaxisok egyfajta felső szélsőértéket képviselnek a rendszerfejlődés folyamatán belül, ugyanis az ő rendszerszintjük felett a rendszerstruktúrák, valamint az állapotkörnyezetek jellemzően egy középpontú többé-kevésbé zárt alakzata megváltozik, és a rendszerfejlődés a több középpontú nyílt centrális aszimmetriák irányába halad tovább. Megfigyelések szerint a galaxisok rendszerszintjén még léteznek az elemi együttműködések elvén történő rendszer együttműködések, hiszen megfigyeltek galaxis találkozások során létrejövő egyesüléseket, valamint egymást, bontó eseményeket is, de jellemző módon a galaxis környezetek együttműködése említhető. A galaxisok állapotkörnyezetét a centrumban működő térnyelő objektumok, az úgynevezett fekete lyukak állítják, elő az oda beérkező relatív nagyméretű rendszerek bontásával. A szemlélet szempontjából alapvető jelentőségű kérdésként merülhet fel, milyen viszonyban áll a fekete lyukba beérkező és az onnan kibocsátott rendszer spektrum? A fekete lyuk, mint bontócentrum alrendszerekre bontja a beérkező spektrum elemeit. Ez a folyamat lavinaszerűen gyorsuló folyamatban többször is ismétlődik, amíg végül a kibocsátott spektrum alakilag kezd hasonlítani egy alacsonyabb rendszerszintet, állapotkörnyezet képviselő spektrumhoz, de ez az állapotkörnyezet a galaxis struktúrájával együtt összetettebb, több független mozgáskomponenssel rendelkező mozgásformát képes megjeleníteni, így magasabb rendszerszintet képvisel. A modell differenciáltabb megjelenítéséhez még további elemző vizsgálatokra lenne szükség. A dolgozat jelenlegi elképzelése szerint, a galaxis együttműködések az új magasabb térszektort különös sugaras mintázatúra rendezik át, megfelelő léptékkörnyezetben pedig a galaxisok közötti belső és a külső terek új sajátos aszimmetriája jelenik meg. Profán hasonlattal élve, az együttműködések a közös állapotkörnyezetet olyan módon növelik, hogy az állapotkörnyezetben keletkező, és továbbontott spektrumot, fókuszált sugarak mentén szétszórják. A galaxis együttműködések bizonyos léptékkörnyezetből szemlélve úgy tűnnek, mintha sugárforrások lennének. Más aspektusból szemlélve a jelenséget a rendszerfejlődés további szakaszán az eddig zártnak tűnő állapotkörnyezet áramlások, karakteresen nyílt áramlásokká válnak. Ezek a nyílt áramlások természetesen csak léptékkörnyezethez illeszkedő módon tűnnek nyíltnak, hiszen a nagy egész szintjéhez közelítve ezek is zártnak tűnnek, de abszolút értelemben egyetlen parciális áramlás sem tekinthető zártnak. A dolgozat egy hipotézise szerint: „A rendszerszerveződés építkező szakaszán a téráramlások csatornái zárt, a lebontó szakaszán pedig nyílt kúpszeletekhez hasonló alakúak.”
A továbbiakban bemutatásra kerül néhány egyszerű galaxis együttműködés környezetében megjelenő téráramlás mintázat, de a sok középpontú centrális aszimmetriák együttműködését a dolgozat még nem vizsgálta.
Galaxisok együttműködése, függ az egymáshoz viszonyított térpozícióktól, a közöttük lévő távolságoktól, és természetesen az állapotkörnyezetek fejlettségétől, e kérdésekkel a dolgozat hatodik része foglalkozik. A következő metszeteken szereplő {ω} szög a galaxisok síkjának egymáshoz viszonyított eltérését jelőli.



Relatív nagy léptékkörnyezetben az együttműködő galaxisok sugárforrásként szétszórják közös új állapotkörnyezetűket, amelyekben bontó jellegű (zöld színű), és építkező jellegű (piros színű), térkörnyezetek is jelen vannak.

Relatív kis léptékkörnyezetben az együttműködő galaxisok pozíciójától függő aszimmetriák jelennek meg a külső, és a galaxisok közötti belső térrészekben.

1. 6. 4. Centrális aszimmetriák /Galaxisok, ködök, csillagmagok/
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság jelenségei egyedileg, csoportokba rendezve, valamint egészét tekintve is fraktál minőséget képvisel. Az úgynevezett természet fraktál tetszőleges eleme a szélsőértékekből átmenetekkel képezhetők. Mivel az átmenetek ellentétes irányú, úgynevezett építkező, és bontó jellegű folyamtokként azonosíthatók, amelyek egyidejűleg zajlanak, ezért a rendszerfejlődés egésze ellentétes irányú folyamatok egységeként szemlélhető. E folyamatok mozzanatai a természet fraktál elemihez illeszkednek, így szintén fraktál minőséget képviselnek, ezért a rendszerfejlődés szemlélhető, az úgynevezett aszimmetria fraktál, a kölcsönhatás fraktál, vagy a térnyelők-, és térforrások fraktál konstrukciója aspektusából is. A dolgozat konkrét esetekben igyekszik azt az aspektust kiemelni, amelyik az úgynevezett téraktivitás függvények, valamint a téraktivitás függvényekből képzett téráramlás függvények segítségével megközelíthetőnek tűnik. A rendszerkörnyezetek együttműködése esetében a dolgozat a rendszereket összekötő egyenesen elmozduló térnyelők aspektusát emelte ki, e jelenség lehetséges eseményhalmazának szélsőértékeit vizsgálta, az úgynevezett külső viszonyok vonatkozásában. Ugyanez a jelenség egy más csoportszinten a belső viszonyok, a struktúra és az állapotkörnyezet viszonyában a rendszerfejlődés centrális aszimmetria aspektusát jelenítette meg. Ez a jelenség is szemlélhető a struktúra és az állapotkörnyezet között elmozduló bontócentrumok eseményhalmazaként, de létezik építkező jellegű térforrás aspektusa is. Vizsgáljuk meg a centrális aszimmetriák lehetséges eseményhalmazát és szélsőértékeit.
¤ Centrális aszimmetriák egyedi viselkedése: Egyetlen rendszerstruktúra és állapotkörnyezetének viszonyában, jelen van, az állapotkörnyezet építés mellett a struktúrabontás jelensége is, de az ellentétes folyamatok eredő jellege a csereelemek kibocsátásának arányától függően alakul. Az állapotkörnyezet dominanciája esetén a rendszermag bontása válik jellemzővé. E folyamat felső szélsőértékénél a rendszer struktúra teljes mértékben eltűnik, helyét egy bontócentrum foglalja el. A bontócentrum térnyelőként viselkedik, a beérkező csereelem készletet bontja és az alrendszerek szintjén térforrásként, megjeleníti. Differenciáltabb megközelítésben úgy tűnik, mintha a rendszer kifordult volna önmagából, mintha az állapotkörnyezet vette volna át a struktúra szerepét, és a struktúra helyén megjelenő térnyelő gyártaná az új típusú állapotkörnyezetet. Az ilyen rendszerek a szemlélő számára úgy tűnhetnek, mintha semmi középpontúak lennének. Ilyen semmi középpontú rendszerek minden rendszerszinten megjelenhetnek, nem méret-, vagy dimenziófüggők, kialakulásuk a struktúra és az állapotkörnyezet viszonyától függ, ezért ők is fraktál alakzatba rendezhetők. Ha e semmi középpontú rendszerek felső szélsőértékét kutatjuk, akkor ők valószínűsíthetően a galaxisokkal azonosíthatók. A galaxisok észlelhető csillaganyaga döntően a peremi részeken folyamatosan keletkezik, és különféle, de jellemző módon spirál áramvonalak mentén lassan gyorsulva áramlik a centrumban elhelyezkedő térnyelőbe, ismert szóhasználattal élve a fekete lyukba. A keletkező és a centrum felé áramló csillaganyag közben végig járja a rendszerfejlődés egyes szakaszait, majd a térnyelő környékén torlódva és felgyorsulva átesik a lebontás műveletein, egész csillagrendszerek tűnnek el, az alrendszer spektrumok, minden szintjére jellemző bontó folyamatokban, majd az alsó rendszerszinteken térforrásként jelennek meg. A gyorsulás a parciális térjellemzők miatt következik be. Az áramlás a koncentrikus héjakra közel merőlegesen zajlik, ezek felülete pedig a sugár csökkenésével arányos, ezért az áramvonalak gyorsulva sűrűsödnek. A dolgozat elképzelése szerint a galaxisok távoli jelensége, az osztály szintű hasonlóság miatt a földi viszonyok között gyakori forgószelek, ciklonok, és tornádók jelenségének tanulmányozásával megközelíthető.

¤ A centrális aszimmetriák csoportviselkedése: A galaxis szintű centrális aszimmetriák fraktál minőséget képviselnek, ezért a galaxis, mint egész, egyedi viselkedéséhez hasonló jelenségek zajlanak a részek tetszőlegesen választott környezetében is. Más aspektusból szemlélve a galaxisok centrum felé áramló anyagában nem csak atomok, molekulák, bolygók, csillagok, és csillagrendszerek keletkeznek, hanem ezek részeként a környezeti feltételekhez igazodó arányban előfordulnak kisebb centrális aszimmetriák is, amik szintén fejlődnek. A fejlődő centrális aszimmetriák, profán hasonlattal élve olyanok, mint lyukak a sajtban, amik növekedve összeérhetnek, és a galaxisok közel szimmetrikus zárt alakzatát megbonthatják. Ezen a módon az egy középpontú zárt alakzatú centrális aszimmetriákból, több középpontú nyílt aszimmetriák jöhetnek létre. Ezek a jelenségek ködszerű képződményekhez hasonlíthatók, amelyek téráramlásai véletlenszerű, a környezeti feltételekhez igazodó módon, változó helyeken képesek zárt, vagy nyitott centrális aszimmetriák megjelenítésére. E ködök anyagcserekészlet kibocsátása parciális téráramlásokkal ját, az áramvonalak viszonyától függően bontó, vagy építkező jellegű centrumok jöhetnek létre. A modellvizsgálatok szerint e centrumok létrejötte bizonyos esetekben nem függ a kibocsátók távolságától, csak és kizárólag az áramvonalak viszonyától. Ilyen módon a centrális aszimmetriák csoportminőség nagyon színes eseményhalmazzal rendelkezhet, amelynek alsó és felső szélsőértékei létezhetnek. A szélsőértékek például a térnyelők számával jellemezhetők. E szerint alsó szélsőértéket képviselhetnek a zérus centrális aszimmetriával rendelkező képződmények, és felső szélsőértéket képviselhetnek a végtelen számú aszimmetriával rendelkező képződmények. E ködszerű képződmények csatolt és változó parciális téráramlásai következtében változó helyeken jelenhetnek meg a téráramlások erővonalainak sűrűsödései, így változó helyen alakulhatnak ki térnyelő képződmények, de e jelenségek meg is szűnhetnek. Felvetődhet a kérdés, ha a téráramlások sűrűsödésével térnyelő konstrukciók jöhetnek létre, akkor az áramvonalak bizonyos együttállása esetén térforrás konstrukciók nem jöhetnek létre? A téraktivitás függvények egyszerű elemzése, és számítógépes megjelenítése alapján e kérdésre egyértelmű igen válasz adható. A vizsgálatok szerint az úgynevezett közös középpontú viszonyban álló alrendszerek különös levélmintázatú bomlássávjai mellett, bizonyos esetekben építkező jellegű térforrás konstrukciók is megjelennek. Az előzők alapján kijelenthető, hogy a téráramlások viszonyától függően térnyelő, és térforrás képződmények jelenhetnek meg, vagy tűnhetnek el. Ez a kijelentés más aspektusból szemlélve azt jelenti, hogy a rendszerfejlődés iránya, bontó, vagy építkező jellege, az univerzum tetszőlegesen választott térkörnyezetében az ott létező környezeti feltételektől a téráramlások viszonyától függ.

A centrális aszimmetriák úgynevezett közös középpontú együttműködései bontó- térnyelő, és építkező jelegű, térforrás objektumokat is képesek létrehozni közös térkörnyezetben.

1. 6. 3. Domináns állapotkörnyezetű rendszerek
A rendszerfejlődés motorját a rendszerek együttműködési hajlama képezi, de ez a hajlam kétirányú, építkező és bontó jellegű. A fejlődés pillanatnyi iránya vagy dinamikus egyensúlya a környezeti feltételektől függ, ami a rendelkezésre álló anyagcserekészlettel jellemezhető. Ha a különféle rendszerek, külső viszonyait vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy minden rendszerstruktúra az általa kibocsátott cserekészlet spektrum segítségével, igyekszik más rendszerek környezetéből elvonni az ott található, struktúra és állapotkörnyezet viszonyban létező anyagcserekészlet spektrumot ezzel stabilizálni saját létét. Az anyagcserekészlet elvonása különös, több mozzanatos művelet szerint zajlik. Az egyik műveletben a rendszer közös térnyelő objektumok segítségével szabályozza a többi rendszer anyagcsere folyamatait, és az arányoktól függően maga körül keringő pályára igyekszik kényszeríteni őket, ez a jelenség a rendszerkörnyezetek kölcsönhatása. Ez a kölcsönhatás kapcsolatot teremt a különféle szintű más rendszerekkel és fraktál viszonyt, létesít közöttük. Mivel a struktúra-, és állapotkörnyezet építő folyamatok egyidejűleg zajlanak, így egyes struktúrák domináns szerepbe kerülhetnek ők képesek az állapotkörnyezetben lévő rendszerek struktúráiban bontó centrumokat létrehozni, és ezen a módon elvonni anyagcserekészleteik egy részét. Ez a domináns- alárendelt viszony is fraktál minőségbe szervezi az állapotkörnyezet anyagcserekészletét. A dolgozat elképzelése szerint az univerzum fraktál minőségét több, hasonló szervező folyamat alakítja ki, amelyek hierarchikus sorozatba rendelhetők, és a kölcsönhatásokhoz kapcsolhatók. Az eddigiekben a rendszerek úgynevezett külső viszonyában szemléltük az egyes anyagcsere kapcsolatokat, de nyilvánvaló, hogy az anyagcserének létezhet egy olyan komponense, amely nem a rendszer struktúra, és a külső rendszerek, hanem a struktúra és az állapotkörnyezet között zajlik, hiszen anyagcseréje az állapotkörnyezetnek is van, ő is bocsát ki cserekészlet spektrumot, a struktúra ezt is felhasználhatja. Most tehát tekintsünk a struktúrák és az állapotkörnyezetek úgynevezett belső anyagcsere folyamataira és vizsgáljuk e folyamat lehetséges eseményhalmazát.
A dolgozat elképzelése szerint a Nagy Egész egyetlen fraktál, ez az úgynevezett természet fraktál. A fraktál minőségből következik, hogy minden rendszer egyidejűleg kettős szerepben létezik. Minden rendszer más domináns rendszer állapotkörnyezetéhez tartozik, és egyben más rendszerek domináns rendszere is. Mivel a domináns rendszerek bomlás centrumokat hoznak létre az alárendelt rendszerek mag részében, így minden rendszer magrészében bomláscentrum létezik. A bomláscentrumok hierarchikus sorozatba rendezhetők, és fraktál viszonyban léteznek, továbbá a szélsőértékek esetében határátmenetekként nyilvánulnak meg, például az elemi együttműködések bomláscentruma így értelmezhető. A előző gondolatmenet következményeként kijelenthető, hogy minden rendszer struktúrája permanens módon fogyatkozik, a struktúrák, csak kétszereplős, úgynevezett struktúraszervező folyamatokban növekedhetnek, úgynevezett kvantumos módon, rendszerszint függő csomagokban. Az állapotszervező folyamatok, annak ellenére, hogy a struktúrák stabilizálása érdekében történnek, mégis közvetve a struktúrák fogyatkozását eredményezik. Vizsgáljuk meg milyen módon képzelhető el a struktúrák dinamikus egyensúlyvesztése, fogyatkozása.
A domináns struktúrák cserekészlet spektrum kibocsátásával, a környeztükben lévő rendszereket igyekeznek saját állapotkörnyezetükbe kényszeríteni. A környezeti feltételektől, a környezetben rendelkezésre álló cserekészlettől függően az állapotkörnyezet növekedésbe kezd, miközben a struktúra fogyatkozik, hiszen alárendelt viszonyban az ő cserekészletét vonja el az ő domináns rendszere. Más aspektusból szemlélve a rendszer, külső viszonyait tekintve, kívül építkezik, belül fogyatkozik. A rendszerek létformája tehát a külső állapotkörnyezet és a belső struktúra viszonyaként is szemlélhető. Kérdés milyen eseményhalmaza lehet e változó viszonynak?
A jelenség megértése céljából induljunk ki az anyagcsere kapcsolatokból, amelynek egyik eleme a cserekészlet kibocsátás. A struktúra fogyatkozik így cserekészlet kibocsátó képessége is, fogyatkozik az idő múlásával, ugyanez az állapotkörnyezet esetében éppen fordítva van, hiszen az állapotkörnyezet növekedik, így cserekészlet kibocsátó képessége is növekedik. A struktúra és az állapotkörnyezet ellentétes irányú fejlődése a domináns jelleg felcserélődéséhez vezet, ami azt jelenti, hogy a rendszerkapcsolatokban idővel az állapotkörnyezet anyagcserekészlet kibocsátása lesz a meghatározó. Az ilyen rendszerek azonosíthatók domináns állapotkörnyezetű rendszerekként. Miben ragadható meg az ő sajátosságuk? Az ilyen rendszerek új sajátos téraszimmetriát jelenítenek meg és a téraszimmetriához kapcsolt módon, a struktúra és az állapotkörnyezet között sajátos új együttműködés jön létre. Az új együttműködés lényege a következőkben vázolható: az állapotkörnyezet bontó centrumot hoz létre a struktúra mag részében. Eddig is volt bontócentrum a struktúrában, hiszen a domináns rendszer már létrehozott ilyet, de most az állapotkörnyezet is létrehozott új bontóhelyet, vagy helyeket, ez az új együttműködés, az új viszonyból jött létre, amely nyilván a struktúra amúgy is fogyatkozó instabil helyzetét tovább rontja. Milyen módon képes az állapotkörnyezet ilyen különös viselkedésre? A térkörnyezetek aszimmetriája esetében megjelent a külső és a belső, ez az ellentétpár jelent meg az állapotkörnyezet esetében is, de még karakteresebb módon. Nézzük hogyan. Az állapotkörnyezet körül veszi a struktúrát, ezáltal a struktúra képezi az állapotkörnyezet belső, centrum részét, míg ezzel ellentétes irányban található az állapotkörnyezet külső része. Tegyük fel a kérdést, milyen irányban bocsátja ki az állapotkörnyezet az anyagcsere készletét? Okkal feltételezhetjük, hogy a nagyszámú különféle térpozícióban elhelyezkedő elemekből álló, és áramló állapotkörnyezet minden irányban bocsát ki anyagcserekészletet. Na és milyen viszonyban vannak ezek a kibocsátott anyagcserekészlet áramlások, vagy pontosabban az áramlások áramvonalai? A rendszerbelső felé értelemszerűen jellemző módon az áramvonalak összetartanak, és sűrűsödnek, a rendszer külső irányában pedig széttartanak és ritkulnak. E jelenséget a dolgozat centrális aszimmetriaként azonosítja.

E jelenség egyenes következményeként a rendszerbelső irányában kibocsátott anyagcserekészlet egyes elemei, az alrendszerek, jó eséllyel ütköző jellegű találkozásokban bontják egymást, és csoportviselkedésként bontócentrumot jelenítenek meg. A centrális aszimmetria megjelenése új együttműködési lehetőséget teremt a rendszer struktúra, és állapotkörnyezete között. Ez az együttműködés a struktúra bontását eredményezi. A jelenséget leíró térintenzitás függvények előállításával, és számítógép segítségével történő, megjelenítésével, differenciáltabb elképzelés alakítható ki az együttműködés tartalmi lényegét illetően. A modell vizsgálatok tanúsága szerint a domináns állapotkörnyezet kétféle mintázattal jellemezhető bontássávokat hoz létre. Ez a kétféle mintázat két egymástól jól elkülöníthető együttműködés formához kapcsolható, az egyik a közös középponttal rendelkező együttműködések, a másik a közös héjszerkezettel rendelkező együttműködések esete. E jelenségről, a vonatkozó téraktivitás függvények levezetéséről, valamint további metszetekről a hatodik részben találhatók részletek.

A centrális aszimmetriákban áramló anyagcserekészlet elemei, viszonyuk alapján kétféle csoportba rendezhetők.

A közös középpontú viszonyban álló alrendszerek különös levélmintázatú bomlássávokat hoznak létre.

A közös héjszerkezetű viszonyban álló alrendszerek koncentrikus körökhöz simuló bomlássávokat hoznak létre.

1. 6. 2. Domináns struktúrájú rendszerek
A rendszerfejlődés kezdeti elemei, az elemi együttműködések, kizárólag hasonló rendszerminőségek közötti kétszereplős kapcsolatokként azonosíthatók. Hasonló, egyenrangú részvevők közötti együttműködések feltételezhetők a binomiális rendszerfejlődés kezdeti szakaszám is, de a befejező szakaszon már a térkörnyezetek együttműködése, válik jellemzővé, ez pedig csoport szintű együttműködéseket feltételez. A kétszereplős és csoportszintű együttműködések egyfajta szélsőértékekként értelmezhetők, tehát a rendszerfejlődés egészén belül, annak részeként, a binomiális fejlődési szakasz is szélsőértékek között zajlik, és ismét megjelenik egy új aszimmetria, amely egy új együttműködési lehetőséget teremt. Az új aszimmetria az együttműködő rendszerek eltérő struktúra, és állapotkörnyezetében nyilvánul meg, ugyanis az állapotkörnyezetek együttműködésének nem feltétele az azonosság. Ha az ilyen együttműködéseknek nem feltétele az azonos rendszerszint, hiszen a parciális egyensúlytartó képesség csak diszkrét szinten követelmény, akkor különböző szintű rendszerek együttműködése is lehetővé válik, ami az együttműködések eseményhalmazában található kombinációk számmát robbanásszerűen megnöveli. Ezek szerint a binomiális fejlődési szakasz megteremti a különböző struktúra, és állapotkörnyezetű rendszerek együttműködési lehetőségét, amely más aspektusból szemlélve lehetőséget teremt különböző szintű rendszerek együttműködésére. Ha ez így van, akkor felmerülhet az együttműködés eseményhalmazának szélsőértékeivel kapcsolatos kérdés. Igen de milyen szempontból? Több szempontból is, de számunkra nem a térjellemzők, vagy a dimenziótartalmak, esetleg a mozgástartalmak viszonyával kapcsolatos aspektusok a lényegesek, hanem az, hogy az együttműködő rendszerek milyen mértékben képesek egymás anyagcsere kapcsolatait befolyásolni. Első pillantásra két szélsőérték jelenik meg, az egyik szélsőérték egyenrangú részvevők kapcsolataként, a másikat a domináns és alárendelt rendszerek kapcsolataként azonosítható. Vizsgáljuk meg a szélsőértékeket, milyen üzeneteket közvetítenek felénk:
¤ Struktúraszervező együttműködések: A dolgozat elképzelése szerint a döntően kétszereplős rendszerkapcsolatok struktúraszervező jellegűek. A struktúraszervező kapcsolatok résztvevői közel azonos minőségjellemzőkkel rendelkeznek, és ebből következően egymás anyagcseréjét közel azonos mértékben képesek befolyásolni. Az anyagcsere befolyásoló képesség a struktúrákból kibocsátott alrendszerek spektrumával hozható összefüggésbe, amely a struktúra anyagcseréjével, végső soron rendszerszintjével van szoros kapcsolatban. A struktúraszervező együttműködések tartalmi lényegét a dolgozat ötödik „Rendszertér dinamika” részében sikerült függvénykapcsolatokként, az úgynevezett téraktivitás függvényekként megragadni. E függvények elemzése és számítógép segítségével történő megjelenítése az ismeretszerzés új ösvényét nyitotta meg, és például lehetőséget adott a binomiális rendszerek matematikai modellként történő értelmezésére. Az úgynevezett téraktivitás függvények az együttműködő rendszerek pozíciójához illeszkedve adja meg a környező parciális térben található pontok téraktivitását. A téraktivitás a tér adott pontjában esetlegesen találkozó alrendszerek együttműködési hajlamát adja meg, amely nem términőség, mint ami a kvantumelméleti megközelítésekben, az úgynevezett állapotfüggvényekben szerepel, hanem csak lehetőség. A kvantumelméletben szereplő állapotfüggvények a tér adott pontjaihoz valószínűségi szinten ugyan, de konkrét minőséget rendelnek, a téraktivitás függvények ezzel szemben a tér adott pontjához rendszer együttműködésenként, a pozícióból eredő különféle viszonyokat, együttműködési hajlamokat rendelnek. E viszonyok a rendszerek távolságával, és a térpontban esetlegesen találkozó rendszerek külső mozgásvektorainak szögeltéréseivel adhatók meg. A dolgozat közelítő függvényeket állapít meg nincs tekintettel a mozgásvektorok távolságára, csak azok vetületével dolgozik, mintha azok egy síkban lennének, de ezek a közelítések is bepillantást engednek a rendszer együttműködések tartalmi lényegébe. A függvények segítségével határátmenetként értelmezhetők a binomiális rendszerek. Az értelmezés különös fraktál algoritmust vázol, ugyanis nem tudni mik azok a jelenségek, amik anyagcseréjük révén állapotkörnyezetükkel bizonyos távolságból együttműködni képesek, de ha e valamik között a távolság megszűnik, fedésbe kerülnek, akkor rendszerként viselkednek és éppen olyanok, mint amik távolból is képesek együttműködésre. E különös értelmezés rávilágít egy különös jelenségre, nevezetesen arra, hogy a rendszerek struktúra-, és állapotkörnyezete között is anyagcsere zajlik.
¤ Állapotkörnyezet szervező együttműködések: A domináns és az alárendelt rendszerkapcsolatokat a dolgozat állapotkörnyezet szervező együttműködésekként azonosítja. Az együttműködés lényege az anyagcsere befolyásoló képességek viszonyával ragadható meg. A domináns rendszer anyagcseréje során kibocsátott úgynevezett térfogati divergencia spektrumához viszonyítva az alárendelt rendszer anyagcseréje során kibocsátott alrendszerek spektruma elenyészően kicsi, nem alkalmas arra, hogy a domináns rendszer térkörnyezetét észlelhető módon megváltoztassa. A rendszerek által kibocsátott alrendszer spektrumok szélsőérték jellegű viszonyának különös következményei vannak. E következmények közül emeljük ki a rendszerek közötti térnyelők, pozícióját. Belátható, hogy egyenrangú kapcsolatok esetén, a kialakuló térnyelő konstrukciók szimmetrikus pozíciókban jelennek meg, például a két rendszert összekötő egyenesek felezőpontja környékén. Nem egyenrangú együttműködések esetében a térnyelő konstrukciók pozíciója a kisebb térfogati divergencia spektrum kibocsátó rendszer irányába mozdul el. Profán hasonlattal élve a nagyobb áramlás elsodorja a kisebbet. Hol lehet e jelenség szélsőértéke, meddig mozdulhatnak el a térnyelő konstrukciók? A rendszereket összekötő egyenesen a térnyelők egészen az alárendelt rendszer centrum részéig elmozdulhatnak. Mi történt? Megjelent előttünk a domináns-alárendelt rendszerkapcsolat lényege. E lényeg szerint a domináns rendszer térnyelőt, úgynevezett bontó centrumot hoz létre az alárendelt rendszer centrum környezetében.

Elképesztő de mi történik a bomláscentrumokból távozó alrendszerek spektrumával? A számítógép gép segítségével megjelenített függvénykapcsolatok értelmezése szerint a domináns rendszer elvonja az alárendelt rendszer bomláscentrumából származó térfogati divergencia spektrumot, és saját állapotkörnyezetében történő áramlásra kényszeríti, ebben nyilvánul meg az anyagcsere befolyásoló képessége. A dolgozat az elemzések során további felismerésekre jutott, e szerint minden rendszer valamilyen domináns rendszer környezetéhez tartozik, így minden rendszerben bomláscentrum létezik, amely folyamatos fogyatkozását eredményezi, viszont minden rendszer elvonja a környezetében létező alacsonyabb rendszer anyagcseréjéből származó alrendszerek spektrumát, így gyarapítja állapotkörnyezetét. E különös kapcsolat szervezi csatolt viszonyba a létező valóság jelenségeit, a rendszereket, és ez okozza az univerzum fraktál minőségét. A domináns-alárendelt rendszer együttműködések vizsgálata a rendszerek egyik elképesztően különös viselkedésének felismerését tette lehetővé, amely szerint minden rendszer belül fogyatkozik, kívül gyarapodik, e dinamikus egyensúlytól függ létezésük. Más aspektusból szemlélve minden rendszerstruktúra fogyatkozik, és minden rendszer állapotkörnyezete gyarapodik.

E fejezetrész befejezéseként tekintsünk a létező valóság egyik tipikus jelenségére a bolygók és a csillagok belső hőtermelésére és külső felületmozgásaira. Honnan származik a hő, és mi okozza a kéregmozgásokat? E fejezetrész szerint a belső hő a rendszerek középpontjában működő bomláscentrumokból származik, amit a bomló rendszerek magasabb mozgástartalma vált ki. A dolgozat elképzelése szerint a nap, vagy a föld hőtermelése nem kapcsolható egyszerűen az atomi rendszerszint fúziós, és fissziós folyamataihoz. A dolgozat szerint e hő-termelő folyamat a struktúra alrendszereinek teljes spektrumát érintő módon egyidejűleg zajlik.
Az alacsonyabb rendszerszintek magasabb mozgástartalmai, az egyes rendszerszintek között láncolatszerűen adódnak át, majd a láncolat végén, az atomi rendszerszinten, hő jelenségként válik érzékelhetővé. A kéregmozgások egyik kiváltó okaként valóban a belső áramlások jelölhetők meg, de tényezőként szerepe lehet a rendszer struktúra folyamatos csökkenésének is, vagy más szóhasználattal élve a rendszer zsugorodásának is, ami értelemszerűen a felület csökkenésével jár.

1. 6. A rendszerfejlődés további szakaszai
A dolgozat az ismeretlen ösvényen haladva a rendszerfejlődés különféle aspektusaival váltakozó sorrendben foglalkozott. A rendszerelméleti, a rendszer térelméleti, a rendszer időelméleti, a fraktál elméleti, a fraktál káoszelméleti, és a fraktál számelméleti, valamint a rendszerminőségek észlelhetőségével kapcsolatos részek ismétlődő, fokozatos egymásra hatásaként jelentek meg az új felismerések. Ez az ismertető rövid keresztmetszetet szeretne adni az új szemlélet egészéről, így taktikai okokból az egyes részeket, egymás utáni sorrendben tárgyalja, teszi ezt annak tudatában, miszerint az új szemlélet egésze csak a rész aspektusok együttesében, szintézisében jelenhet meg. Mielőtt a rendszerfejlődés további szakaszait áttekintenénk, ejtsünk néhány szót a rendszerfejlődés egészéről, annak fő elveiről.
1. 6. 1. A rendszerfejlődés „virtuális lengés” aspektusai
A rendszerfejlődés tulajdonképpen az elemi aszimmetria, és az elemi kölcsönhatás átörökítéséről, és az ismétlődések sokféle csoportos kombinációiról szól, amelyek változatos formában, egyfajta hierarchikus elemekből álló sorozatokként jelennek meg. E sorozatok differenciáltabb megközelítésben fraktál konstrukciók, így a dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés vizsgálható az aszimmetria-, a kölcsönhatás-, a térkisajátítás-, az időléptékek-, a mozgástartalmak-, és még további fraktál konstrukciók aspektusából ezek együtt képesek a rendszerfejlődés tartalmi lényegének megjelenítésére.
Az egyik rendszerhipotézis szerint: „Az univerzum, mint egész mozdulatlan, nem fejlődik, és időtlen, virtuális lengései során minőségeket jelenít meg. A minőségek külső energiafelhasználás nélkül a rendszerek konstrukciós együttállása, rendszerkapcsolatai következtében jelennek meg. Rendszerek építkező és bomló jellegű konstrukciós együttállásai, ellentétes irányú gyorsuló folyamatokban valósulnak meg.” Köszönjük szépen az ilyen kijelentéseket, most már csak a kijelentés lényegét, és az egyes fogalmak jelentéstartalmát nem értjük. A rendszerfejlődés egészének megértéséhez e kijelentés megértésén keresztül vezet az ösvény, ezért tekintsük át a kijelentés néhány aspektusát:
þ „Az univerzum, mint egész mozdulatlan, nem fejlődik”: Az Univerzum azonosítható a minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész” gondolati konstrukcióval, amelynek csak belső minőségei léteznek. Mivel bármiféle mozgás, és változás csak viszonylagos módon képes megjelenni, ezért a Nagy Egész új minősége időtlen, és változatlan, hiszen rajta kívül nem létezik olyan jelenség, amihez viszonyítva változhatna, így a létező valóság jelenségei az alrendszerek, a belső minőségek átrendeződésével, változásaival kapcsolatosak.
þ „Virtuális lengései során minőségeket jelenít meg”: A kijelentés tartalmi lényegének megközelítése érdekében gondolatban tekintsünk egy hagyományos fonál ingára, amely a jelenlegi szemlélet szerint, gravitációs erőtérben lengéseket végez. Az ingamozgás legmagasabb pontján az inga egy nagyon rövid ideig mozdulatlan, így mozgási energiája zérus közeli, viszont potenciális energiája itt a legnagyobb. Az inga e ponttól gyorsuló mozgást folytatva a legalacsonyabb ponton éri el legnagyobb sebességét, de ezen a ponton már nem gyorsul, és a potenciális energia értéke zérus közeli. Érzékelhető a potenciális, és a mozgási energia folyamatos, egymásba történő átalakulása, ugyanakkor az energia összege változatlan marad. Az ingamozgás eseményhalmaza szemlélhető szélsőértékek közötti átmeneti jelenségekként, amelyek ellentétes irányú gyorsuló folyamatok egységeként valósulnak meg. A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság jelenségei is nagyon hasonló módon jelennek meg, a szélsőértékek között zajló, tartalmi lényegét tekintve ingamozgás-szerű folyamatokban. A létező valóság úgynevezett virtuális, lengései, és gyorsuló folyamatai nem kétkomponensű, kétdimenziós jelenségek. A létező valóság virtuális lengései sokkomponensű, sokdimenziós jelenségek, amelyek az anyagcsere folyamatok összetett csatolt folyamataiban valósulnak meg sokdimenziós eseményhalmazt alkotva. A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság jelenségei fraktál alakzatba rendezhetők, ez az úgynevezett természet fraktál. A természet fraktál szintjei között és a szinteken is számos ilyen virtuális lengésként értelmezhető folyamat zajlik, amelyek összessége alkotja az univerzum szuperlengését. Ez a szuperlengés egészét, és részeit tekintve is fraktál minőséget képvisel. A megértést segítő példaként tekintsünk az elemek periodikus rendszerére, amely az atomok rendszerszintjét képviseli. Az elemek konstrukciói tekinthetők szélsőértékek közötti átmenetekként. Az átmenetek szélsőértékeit a változékonysági hajlam tekintetében az úgynevezett fúziós ágon a hidrogén, az úgynevezett fissziós ágon a transzurán elemek valamelyike képviseli, ők tekinthetők egy képzeletbeli virtuális inga legmagasabb helyzetének. A virtuális inga legalacsonyabb helyzeteként a vas atom azonosítható, hiszen ő tekinthető a legstabilabb konstrukciónak. A virtuális lengés a változékonyság és a stabilitás szélsőértékei között zajlik kétirányú, ellentétesen gyorsuló folyamatok egységeként.

A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság eseményhalmaza sok ilyen virtuális lengést tartalmaz, és valamennyi lengéshez kapcsolható egy-egy sajátos periódusos rendszer. E periódusos rendszerek és a vonatkozó szabályok is osztály szinten hasonlók, mint az a továbbiakban érzékelhető lesz ez a hasonlóság a létező valóság, fraktál minőségéből adódik.
þ „A minőségek külső energiafelhasználás nélkül, a rendszerek konstrukciós együttállása, rendszerkapcsolatai következtében jelennek meg.” Ez a kijelentés polgárpukkasztó jellegű, hiszen tanult viselkedésünktől mi sem áll távolabb, mint az úgynevezett örökmozgó, és ha nincs örökmozgó, akkor ugye minden változás energia felhasználással jár, ami egy kezdeti állapotból egy befejező állapothoz tart. E gondolatok vezetnek az úgynevezett entrópia fogalmán keresztül a rendezetlenség monoton növekedéséhez, az ismert hő halál elmélethez. Az új szemlélet ettől differenciáltabb képet vázol. A szélsőértékekből célszerű kiindulni, amelyek megváltoztathatatlanok, hiszen az elemi rendszerek tovább már nem oszthatók, számuk nem szaporítható, így a Nagy Egész sem változhat. A rendszerfejlődés tehát kisarkítva megváltoztathatatlan szélsőértékek közötti átmenetekről szól, amik viszont tapasztalatok szerint megváltoztathatók. A kérdés tehát az, milyen módon lesz a megváltoztathatatlanból megváltoztatható, majd ismét megváltoztathatatlan? Éppen erről szól a dolgozat, és ez képezi az új természetszemlélet egyik súlyponti részét. A megértés céljából idézzük fel az elemi kölcsönhatás lényegét a közös minőségmegjelenítés módját. Az elemi rendszerek egymást megközelítve együttes mozgásukkal létrehoznak egy olyan térkörnyezetet, amelyből más hasonló jelenségeket kiszorítanak, de ez az együttműködés autonóm megváltoztathatatlan jellegüket nem érinti. Más aspektusból szemlélve az elemi rendszerek az együttműködést nem veszik észre, ugyanakkor egy megváltozott minőségkörnyezetet teremtenek, amely már bomlásra képes, így megváltoztatható. Az elemi együttműködések által létrehozott rendszerminőség parciális viselkedésre, egyensúly tartására is képes. A rendszerfejlődés egyik misztikusnak tűnő eleme szerint ezek az új rendszerminőségek további együttműködésre képesek, és élettartamuk meghaladja az alkotó elemeik élettartamát, ezt a fantasztikus lehetőséget az anyagcsere kapcsolatok teszik lehetővé. A dolgozat elképzelései szerint a rendszerek együttműködéseinél, a kölcsönhatásoknál nem érvényesülnek Newton mozgástörvényei, ezek ugyanis nem egyszerű hatás ellenhatás kapcsolatok, tehát nem úgynevezett erő kapcsolatok. A rendszerek kölcsönhatása fraktál vektor szorzatokkal és fraktál függvények differenciálhányadosaival közelíthetők, és lényegüket tekintve szabályozási, vezérlési, tartalmat hordoznak, egymástól lineáris értelemben független hatások. A rendszerek parciális egyensúlytartó kapcsolataiban, viszont jó közelítésként alkalmazhatók az ismert mozgástörvények. /A vázolt elképzelés differenciáltabb alakban szerepel a fraktál térelméleti megközelítéseknél./

E különös bevezető után most szemléljük a rendszerfejlődés egészét, mint egy sajátos szuperlengést. Célszerűnek tűnik a rendszerszerveződés folyamatát bizonyos rendszertípusokhoz kapcsoltan bemutatni. A dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés az alábbi rendszertípusok szerint csoportosítható: elemi rendszerek, binomiális rendszerek, domináns struktúrájú rendszerek, domináns állapotkörnyezetű rendszerek, centrális aszimmetriák, galaxis együttműködések, galaxis együttműködések együttműködései, virtuális tércellák, Nagy egész. A rendszerfejlődés egészére és minden részletére is jellemző a rendszerminőségek bizonyos haranggörbe szerinti változása. Különös módon a rendszerek alrendszerei a galaxisok szintjéig építkező jellegű kölcsönhatásokban vesznek részt, és így az alrendszerek spektrum szintje, továbbá az alrendszerek parciális tere egyaránt növekszik, de a galaxis szint felett ez a folyamat megváltozik. A galaxisok középponti részében, az úgynevezett fekete lyukakként azonosított térkörnyezetek, ugyanis a dolgozat elképzelése szerint egyfajta bontó centrumokként működnek, amely az alrendszerek spektrumának rendszerszintjét csökkenti, és szétszórja őket, ugyanakkor az általuk kisajátított parciális térkörnyezet továbbra is monoton nő. A további együttműködések során a kisajátított parciális térkörnyezet tovább nő, de az alrendszerek struktúrája tovább aprózódik, az elemek egyedileg közelítenek az elemi rendszerek szintjéhez, de amíg az elemi rendszerek dimenziótartománya alsó szélsőértéket képvisel, addig a lebontott, és szétszórt rendszerek dimenziótartománya felső szélsőértéket képvisel.

1. 5. A rendszerfejlődés binomiális szakasza
Az előzőkben sikerült vázlatos elképzelést kialakítani a rendszerszerveződés kezdeti elemeivel kapcsolatban, most a rendszerfejlődés további szakaszát kellene áttekinteni. A dolgozat elképzelése szerint a következő szakasz kételemes, ismétlődő együttműködéseket tartalmaz és ezért a rendszerfejlődés binomiális szakaszaként azonosítható. E fejlődési szakasz két ellentétes irányú folyamat egységeként szemlélhető. Az egyik folyamat a diszkrét kétszereplős együttműködési képesség átöröklődésével, és monoton csökkenésével, a másik folyamat a csoportos együttműködési hajlam kialakulásával és monoton növekedésével kapcsolatos.
1. 5. 1. A diszkrét együttműködési hajlam csökkenése
A diszkrét, kétszereplős együttműködési hajlam az új rendszerminőségek külső mozgástartalmával, és autonóm, egyensúlytartó képességével kapcsolatos. A kijelentések tartalmi lényegének megragadása érdekében szemléljük az elemi kölcsönhatás jelenségét, úgy mintha alkalmas mozgásiránnyal rendelkező rugalmas golyók találkoznának, és időlegesen együttmozogva legördülnének egymáson. A közös minőségmegjelenítés, a találkozás és az egymáson történő sajátos haladó-legördülő mozgás szakaszán történik. A dolgozat elképzelése szerint ez a lehetőség megfelelő külső mozgástartalom vektorokkal rendelkező golyók esetén jelenhet meg. Hasonló esetekben a rendszerek külső mozgásvektorai kissé kitérő egyeneseken, vagy más aspektusból szemlélve, egyköpenyű forgási hiperboloid felület, átellenes alkotóin helyezkednek el. /E kérdések részletes kifejtésére a dolgozat harmadik részében kerül sor. A dolgozat elképzelése szerint a kétszereplős együttműködések esetében, a külső mozgástartalom vektorokból, egy háromkomponensű, időben folyamatosan változó egyensúlyi vektorkonstrukció jön létre.

¤ Az egymásnak támaszkodó, egyensúlyt tartó mozgáskomponensek: Az egymáson legördülő rugalmas golyók kissé egymásra támaszkodnak, az egymásra támaszkodás ellentétes irányú egyensúlyi mozgáskomponenseket feltételez. E mozgáskomponensek a külső szemlélő számára eltűnnek, hiszen az új minőség mozgásában nem jelenek meg.
¤ Forgó, rotáció-szerű mozgáskomponensek: Az egymásra támaszkodó golyók külső mozgástartalmát kissé kitérő vektorok képviselik így a támaszkodás külpontos, és ennek következtében forgatónyomaték ébred, amely az egymáson történő haladva - forgó legördülés, forgó mozgását eredményezi. Ez a mozgástartalom a külső szemlélő számára periodikus jelenségként észlelhető.
¤ Külső eredő mozgástartalom: Az időlegesen egymást megközelítő rugalmas golyók közösen megjelenő új minősége az elemek mozgástartalom vektorainak közös irányú vetületeivel azonos külső mozgástartalommal halad. A külső mozgástartalom vektor komponensek nem adódnak össze, ezért a külső megfigyelő számára az egyik komponens eltűnik. A külső mozgástartalom vektorok közel azonos jellege miatt az egymáshoz viszonyított relatív mozgástartalmak zérus érték közeliek, ez teszi lehetővé az időleges együttmozgást.
Összegezzük a kétszereplős együttműködéseknél az együttműködő elemek külső mozgástartalma és a kialakuló új minőségek mozgástartalma közötti kapcsolatok tartalmi lényegét. Az új minőség mozgástartalma az együttműködők külső mozgástartalmából alakul ki. Az együttműködő binomiális rendszerek külső mozgástartalmának egy része belső forgó, és támaszkodó, úgynevezett eltűnő, vagy kohéziós mozgástartalommá alakul át, a külső mozgástartalom vektorok közös irányú vetületének fele szintén nem nyilvánul meg. Az ismétlődő binomiális együttműködések során hasonló jelenségek játszódnak le, ezért a megjelenő új minőséget képviselő rendszerek belső mozgástartalma hatványfüggvény szerint növekedik, a külső mozgástartalma pedig ugyanilyen módon csökken. A külső mozgástartalmak csökkenésével arányosan csökken az új minőségek együttműködő, és egyensúlytartó képessége, ez pedig a kétszereplős, elemi kölcsönhatás elvén történő együttműködések lehetőségének fokozatos megszűnését eredményezi. A dolgozat becslése szerint még a fénysebességet messze meghaladó kezdeti külső mozgástartalmak esetén is, megközelítően tizenöt-húsz esetben történő együttműködés ismétlődés után a binomiális rendszerek diszkrét kétszereplős, elemi kölcsönhatás elvén történő együttműködési hajlama már teljes mértékben megszűnik a további együttműködések már csak csoportos elven, történhetnek.

1. 5. 2. A csoportos együttműködési hajlam kialakulása
A csoportos együttműködési hajlam az elemi anyagcsere kapcsolatok átöröklődésével és fejlődésével kapcsolatos. Tekintsük át e jelenség tartalmi lényegét. Induljunk ki az elemi együttműködések szintjéről, amelyek úgynevezett kétszereplős kapcsolatok, és az anyagcsere az egyik szereplő kicserélődésével valósul meg. Az ilyen elemi együttműködések ismétlődő kétszereplős együttműködésekben képesek részt venni. Az ismétlődő együttműködések során az elemi rendszerek, majd az elemi együttműködések, majd az őket követő együttműködések az új rendszerekbe csomagolódnak és számuk kettő hatványai szerint növekszik, ugyanakkor minden egyes becsomagolt rendszer élettartama nagyobb az őt alkotó alrendszerek élettartamánál. Ez csak úgy lehetséges, ha minden egyes rendszerszint az ő külső mozgástartalmához igazodó időlépték ritmusában, anyagcsere kapcsolatokban folyamatosan megújul. Ez a folyamatos megújulás a rendszerek térfogatából távozó, és oda beérkező alrendszerek áramlásszerű mozgásával valósulhat meg. Az anyagcsere következtében a rendszerek környezetében keletkezik egy hierarchikus rendszerszinteket képviselő, kettő hatványai szerint növekvő halmazterjedelmű dinamikusan változó alrendszer spektrum. Ez a spektrum az anyagcsere következtében minden szinten időről időre kiegészül a rendszerek által kibocsátott alrendszerekkel és fogyatkozik a rendszerekbe beépülő alrendszerekkel. E jelenség más aspektusból szemlélve a binomiális rendszerek dinamikusan áramló rendszerkörnyezetének fokozatos kifejlődését eredményezi. Az áramló rendszerkörnyezeteknek következményei vannak. E következmények közül emeljük ki a rendszerek térkörnyezetében megjelenő aszimmetriát, amely a rendszerek közötti új típusú együttműködési lehetőséget teremt. Ez az új típusú együttműködés a rendszerkörnyezetek között jön létre, és csoport szinten a rendszerkörnyezetben található alrendszerek teljes spektrumát érinti, ugyanakkor egyedi vonatkozásokban továbbra is az elemi együttműködés elvét követi.

¤ A rendszerkörnyezetek aszimmetriája egymást megközelítő rendszerkörnyezetek esetén jön létre. Az aszimmetriát a rendszerek között és a rendszerek külső oldalán létező tér eltérő tulajdonsága okozza. A külső és a belső tér eltérő tulajdonsága az anyagcsere következtében áramló rendszerkörnyezetekben találkozó alrendszerek viszonyával hozható összefüggésbe.
Belátható, hogy az ütközve találkozó, ellentétes irányú külső mozgástartalommal rendelkező alrendszerek együttműködési hajlama inkább bontó jellegű, a részben egyező irányú, egymáshoz simuló külső mozgástartalommal rendelkező alrendszerek együttműködési hajlama pedig inkább építkező, egyesülő jellegű, hiszen az ellentétes irányú haladó mozgáskomponensek esetén az együttmozgáshoz szükséges relatív mozgástartalom különbség, jellemző módon nem lehet zérus közeli érték. A találkozó alrendszerek külső mozgástartalom vektorainak eltérő viszonya miatt a rendszerek közötti térben úgynevezett bontó centrumok alakulnak ki, más helyeken viszont építkező jellegű zónák jelennek meg.

¤ Térforrások és térnyelők jelenek meg az úgynevezett bontó és az építkező centrumok környezetében. E jelenséget a rendszerek parciális viselkedése idézi elő. Az ismétlődő együttműködések során, eltérő méretű, továbbá minőséget megjelenítő rendszerek jönnek létre. E rendszerek eltérő rendszerszinteket képviselnek, és egymással szemben eltérő részleges, úgynevezett parciális viselkedést tanúsítanak. A parciális viselkedés lényege e vonatkozásban a kizárólagos és az értékkészletszerű jelenlét fogalmával ragadható meg. E szerint a hasonló, az egymáshoz közeli szinteket képviselő rendszerek, forogva - haladó mozgásukkal, kifeszítik saját terüket, ezáltal egyensúly tartására képesek, vagy más szóhasználattal élve kiszorítják egymást autonóm térrészükről, tehát kizárólagosan vannak jelen. A jelentősen eltérő szinteket képviselő rendszerek, viszont képesek átjárni egymáson, tehát ők értékkészletszerűen vannak jelen. A kizárólagos módon jelenlévő rendszerek együttese úgynevezett parciális térszektorokat alkot. A parciális térszektorok közös térben nyilvánulnak meg, de egyedileg eltérő viselkedést tanúsítanak, hasonlóan, mint például, ahogy a gázelegyek esetében tapasztalható. Érzékelhető a rendszerek terének sajátos jellege, amely szerint egyazon térrészben a rendszerek együttműködése következtében eltérő parciális viselkedés, eltérő parciális minőség jelenhet meg, vagy tűnhet el onnan. Rendszerek építkező jellegű együttműködése következtében magasabb szintű rendszerminőség jelenik meg, ami a magasabb szintű parciális térszektorban a már ott tartózkodó hasonló szintű rendszerek, átrendeződését eredményezi. A megjelenő új rendszerminőség egyensúlytartó képességéből eredően kissé szétfeszíti a többi rendszert, helyet követelve önmagának, ez a jelenség térforrásként azonosítható. Ugyanez a jelenség az együttműködő alrendszerek térszektorában térnyelőkét jelentkezik, hiszen az ő parciális viselkedésük megváltozik, így ők eltűnnek korábbi rendszerszintjükről, és térszektorukból. Vegyük észre a bomlás és az építkező jellegű együttműködés egyidejűleg térforrás és térnyelő jelenséget generál, ami az egyik parciális térszektorban térforrásként jelenik meg az a másik parciális térszektor aspektusából szemlélve értelem-szerűen térnyelőként viselkedik.

Minden rendszer kizárólagos módon használja a rendszerszintjének megfelelő térszektor, saját mozgása által kifeszített tartományát, ugyanakkor e térrészben egyidejűleg más rendszerszinteket képviselő parciális térszektorok is jelen vannak, az alrendszerek nagy számban értékkészletszerűen vannak jelen, a magasabb rendszerszintek minőségei pedig csak esetleges módon véletlenszerűen lehetnek jelen.
¤ Téráramlások kialakulása. Szemléljük egy parciális térszektor eseményeit, a térforrások és térnyelők aspektusából. A térszektorban zajló építkező, és bontó jellegű együttműködések térforrás és térnyelő konstrukciókat hoznak létre. A magasabb rendszerszinten történő bomlási, valamint az alacsonyabb rendszerszinten történő építkező jellegű együttműködések is térforrásként jelennek meg. A különféle térforrás és térnyelő jelenségek összehangolt módon, úgynevezett csatolt viszonyban átrendeződési folyamatokat indítanak a parciális térszektorban. Mivel a rendszerek anyagcseréje folyamatosan zajlik, így a rendszerkörnyezetekben folyamatosan történnek találkozások, és együttműködések, ennek következtében folyamatosan jelennek meg a térforrás, valamint térnyelő objektumok, ezek viszont folyamatos átrendeződéseket indítanak el, ami a parciális térszektor permanens áramlását eredményezik. Kijelenthető, hogy a rendszerkörnyezetek parciális térszektorai, egymással csatolt viszonyban, folyamatos áramlásban léteznek. A dolgozat elképzelése szerint a rendszer struktúrák, és a rendszer állapotkörnyezetek is valamennyien ilyen téráramlásokként szemlélhetők.

¤ A téráramlások anyagcsere szabályozó szerepe. A megértést segítve szemléljünk egy a végletekig leegyszerűsített esetet, amikor két binomiális rendszer megközelíti egymást, és a közöttük lévő térrészben az anyagcsere során kibocsátott csereelemek nagyszámban ütköznek. Az ütközések következtében bontó jellegű együttműködésekre kerül sor. A bontó jellegű együttműködések környezetében térnyelő alakul ki, hiszen a parciális térszektorból rendszerek tűnnek el, rendszerek távoznak. A távozás nem geometriai aspektusból történik, hanem a parciális viselkedés megváltozása következtében jön létre. Az egyensúlytartási képesség miatt, a távozó rendszerek helyét más rendszerek igyekeznek elfoglalni, ami egy átrendeződési folyamatot indít el. Ez az átrendeződési folyamat nem általában történik, hanem határozott irányt követ, a rendszereket összekötő egyenes mentén. A téráramlás kihatással van az egymást megközelítő binomiális rendszerek térkörnyezetére, ugyanis onnan nagy számban távoznak a rendszereket összekötő vonallal egyező irányú alrendszerek, ennek hatására viszont arányait tekintve megnövekednek a rendszereket összekötő egyenesre merőleges mozgástartalmú csereelemek. A további anyagcsere folyamán ők épülnek be relatív nagyobb arányban, ez viszont kihat a binomiális rendszerek mozgására. Mi történt? A rendszerek közötti parciális mozgások kihatnak a rendszerek mozgására. A rendszerek közötti parciális mozgások lineáris értelemben függetlenek a rendszerek mozgásától, a kétféle mozgás merőleges egymásra. E kapcsolat különös sajátosságként emelhető ki a következő észrevétel, e szerint a parciális mozgások alacsony szintű mozgástartalma befolyásolja a rendszerek relatív magas szintű mozgástartalmát, ez pedig nem egyéb, mint az elektrotechnika gyakorlatából ismert szabályozott erősítő jelensége.
Mielőtt tovább lépnénk, tudatosítsuk magunkban, hogy e folyamat a találkozó binomiális rendszerkörnyezetek anyagcsere készletének minden rendszerszintjén, minden parciális térszektorban, a cserekészlet teljes spektrumát érintő módon egyidejűleg zajlik.

1. 5. 3. Rendszer környezetek kölcsönhatása
A fejlett binomiális rendszerek környezetékben áramló, a parciális tulajdonságok szerint spektrumot alkotó anyagcsere készlet jön létre. Ezt az áramló anyagcserekészletet a dolgozat a rendszer állapotkörnyezeteként azonosítja. Ha a rendszerek állapotkörnyezete megközelíti egymást, akkor a diszkrét, elemi elven történő együttműködések következtében csoportminőségek jelennek meg, amelyek térforrások és térnyelőkként viselkednek. A térforrások és a térnyelők permanens térátrendeződéseket idéznek elő, ezek viszont a rendszerek állapotkörnyezetében változásokat idéznek elő. Ezek a változások az anyagcserekészlet tartalmát érintik, más aspektusból szemlélve az anyagcsere környezeti feltételeit módosítják, aminek következtében a rendszerek anyagcseréje változik, ezért a rendszerek külső mozgástartalma is változik. Összegezve a láncjelenség tartalmi lényegét, a rendszerkörnyezetek egyedi együttműködései csoport szinten képesek befolyásolni a rendszerek mozgástartalmát. Más aspektusból szemlélve, a rendszerek állapotkörnyezetének együttműködése változást idéz elő a két rendszer külső mozgástartalmában. Az együttműködés egyetlen időszeletének vizsgálatát terjesszük ki további mozzanatokra, időláncot alkotó eseményhalmazokra.
Az anyagcsere feltételek módosulása következtében a rendszerek külső mozgástartalma, az őket összekötő egyenesre merőleges irányhoz igazodó módon kissé módosul. A rendszerek elmozdulnak, ezért a következő időpillanatban a rendszerek, továbbá az őket összekötő egyenesek, valamint az egyeneseken elhelyezkedő térnyelő objektumok térbeli pozíciója kissé megváltozik. A rendszerek ismétlődő anyagcseréje a rendszerek mozgását most a megváltozott pozíciójú összekötő egyenesre merőleges irány felé módosítja. A jelenség ismétlődik, mindaddig, amíg a rendszerkörnyezetek egymás közelében vannak. Az ismétlődő mozgástartalom változások, mindig a rendszereket összekötő egyenesekre merőleges irányban következnek be, belátható, hogy ezek a módosulások a rendszerek pályagörbéinek pillanatnyi érintői irányában történnek. Megfelelő külső mozgástartalmak esetén ezen a módon zárt, egymáshoz csatolt viszonyú pályagörbék alakulhatnak ki, ez pedig tartós rendszer együttműködési formákként azonosítható.
E tartós együttműködések tipikus formáiként a rendszerek egymás körül forgó, keringő jelenségei említhetők. A rendszerkörnyezetek tartós együttműködését a dolgozat a rendszerkörnyezetek kölcsönhatásaként azonosítja.

1. 5. 4. A gravitációs kölcsönhatás, és a rendszerkörnyezetek kölcsönhatásának viszonya
Newton mozgástörvényeiben az erő az impulzus változásaként definiált, ugyanakkor különös módon a gravitációs törvényben az erő állandó jelenségként szerepel. Az „a-priori” feltételezett gravitációs erő az egymásra ható objektumok között, az őket összekötő egyenesen ébred, és az objektumok tömegével arányos, a közöttük lévő távolság négyzetével pedig fordított módon arányos. Ez az elképzelés a gyakorlatban jó közelítésként alkalmazható, például az égi objektumok pályaadatainak becslésénél.
A dolgozat elképzelése szerint, egyrészt a létező valóság eseményhalmaza nem tartalmaz állandó jelenségeket, így minden jelenség kiváltó oka valamilyen változással azonosítható, másrészt az égi objektumok közötti, és minden egymást megközelítő, állapotkörnyezettel rendelkező, rendszer közötti hatás az anyagcsere kapcsolatok szabályozásával kapcsolatos kölcsönhatásként értelmezhető. Alakítsunk ki elképzelést e kölcsönhatás lényegével kapcsolatban néhány aspektusának áttekintése segítségével:
¤ A kölcsönhatás differenciált módon egyedi kétszereplős elemek között zajlik, de parciális térszektoronként csoporthatásként jelentkezik. Az objektumok közötti kölcsönhatás a térszektoronkénti csoporthatások eredőjeként jelenhet meg. Az eredő hatás csak durva közelítéssel jellemezhető a matematika gyakorlatából ismert vektorokkal, a differenciáltabb megközelítésnél e hatások parciális térszektoronként eltérő irányminőségű, úgynevezett fraktál vektorokként szemlélhetők, amelyeknek elemi komponenseit a diszkrét együttműködő rendszerek mozgástartalom vektorai képviselik. Mivel a binomiális rendszerek alrendszereinek száma és mozgástartalma az elemi szintek felé haladva hatvány függvény szerint növekszik, ezért a kölcsönhatás tartalmi lényegét, súlyponti részét az elemi szintek határozzák meg. Az elemi szintek résztvevői sokan vannak, nagyon mozgékonyak, eseményeik kis időléptékek szerint zajlanak, és mérettartományuk, durva becslés szerint {tíz a minusz negyvenediken és tíz a minusz negyvenharmadikon} méter méretkörnyezetbe eshetnek. Ez a mérettartomány nagyon távol esik az emberi tudat számára észlelhető tartományról, így e jelenségekről csak a gondolati úton, különféle modellek határátmeneteiként szerezhetünk valamiféle elképzelést.
¤ A szabályozó hatás tartalma: A gravitációs hatás tartalmi lényege kinyilvánítás szerint erőként jelentkezik. A dolgozat által vázolt Fraktál Univerzum modellhez az impulzusváltozásként definiált erő fogalom nem illeszkedik, ez a fogalom ugyanis a gyakorlat számára bizonyos közelítéseknél célszerűen használható, de a rendszerelméleti megközelítéseknél nem kellően differenciált tartalma következtében nem alkalmazható. A rendszerelméleti közelítésekben a differenciáltabb mozgástartalom kifejezések szerepelnek, a kétféle szemlélet közötti függvénykapcsolat megteremthető, de jelenleg még nem kidolgozott. A dolgozat hasonlóan vélekedik a gravitáció elméletében, az „a-priori”, eredendően létezőnek feltételezett, tömeg jelenségével kapcsolatban is. A rendszereknek létezik térszektoronként megjelenő struktúrájuk és állapotkörnyezetük, amelyek anyagcserét folytatnak. A rendszerek közötti kölcsönhatás szabályozó eleme, a térkörnyezetben található térnyelő és térforrás objektumokkal hozható összefüggésbe. Az ilyen objektumok viselkedését és szabályozó képességét, térszektoronként, az ütköző, és a találkozó alrendszerek száma határozza meg. A térnyelőkben ténylegesen találkozó, és ütköző alrendszerek száma, a rendszerek anyagcseréjével, alrendszer kibocsátó képességével egyenesen, az objektumok közötti távolság négyzetével pedig fordított módon arányos, hiszen a találkozó fluxusok a felületen, oszlanak meg, ez a felület pedig a távolság négyzetével arányosan növekszik. A térnyelő szabályozó hatását értelemszerűen az ütköző fluxusok határozzák meg, ennek pedig a kisebb fluxus felső korlátját jelenti. Az objektumok közötti szabályozó hatás tehát nem lehet nagyobb, mint amit a kisebb objektum fluxus kibocsátó képessége lehetővé tesz, de ez a hatás az objektumok esetében eltérően érvényesül, ugyanis a környezet parciális átrendeződése abszolút értelemben azonos az objektumok esetében, de relatív értelemben a különböző rendszerstruktúrák és állapotkörnyezetek esetében eltérő mértékű. A rendszerek között kialakuló térnyelők szabályozó hatása tehát a struktúra és állapotkörnyezetben található alrendszerek számának és a térnyelőbe távozó alrendszerek számának arányától függ. Érzékelhető, hogy a rendszerek struktúra és állapotmérete, valamint az ezzel arányos belső mozgástartalma meghatározó a szabályozás relatív mértékével kapcsolatban. A rendszerek struktúra és állapotkörnyezetének elemi rendszer tartalma, továbbá az általuk képviselt mozgástartalmak azonosíthatók egyfajta változással szemben tanúsítható ellenállásként, ez hasonlítható a gravitáció elméletében szereplő tehetetlen tömegként. A rendszerek anyagcseréje normál esetben a struktúra és az állapotkörnyezet között zajlik, így értelemszerűen hasonló mozgástartalmú csereelemek váltják egymást, ezt a folyamatot igyekszenek megváltoztatni az idegen struktúrából származó csereelemek, amelyek csak fokozatos módon, az anyagcsere során válhatnak a struktúra meghatározó részévé, ezért úgy tűnik, mintha a rendszerek igyekeznének megtartani külső mozgástartalmukat.
¤ A rendszerek mozgástartalom változásait előidéző hatások. Az előző gondolatmenetből érzékelhető, hogy a gravitáció elméletében szereplő erőhatás a rendszerkörnyezetek kölcsönhatásának szabályozó aspektusát ragadja meg, de nem ad számot a rendszerek külső mozgását előidéző tényleges hatásokról. A dolgozat elképzelése szerint a rendszerek külső mozgástartalmát nem a rendszereket összekötő egyenes mentén ható erőhatások idézik elő. A térkörnyezetek kölcsönhatása által megjelenő külső és belső mozgástartalom változásokat a rendszerek anyagcseréjével összefüggő, diszkrét kölcsönhatások során megjelenő új mozgásminőségek csoport minősége idézi elő.
A hatásmechanizmus a térnyelők és a térforrások által generált térkörnyezet átrendeződésekkel kezdődik. A parciális téráramlások változásokat idéznek elő az objektum rendszerek állapotkörnyezetében. A változások következtében megnő a rendszereket összekötő egyenesre merőleges mozgástartalmú anyagcsere elemek relatív aránya, így ezek beépülése gyakoribbá válik, aminek következtében a rendszer eredő mozgástartalma az összekötő egyenesre merőleges irányhoz igazodik. A dolgozat által vázolt modellben tehát az objektumokat összekötő egyenesen hatnak relatív a kismértékű parciális egyensúlyi erők, de ezek csak szabályozó erők. Az objektumok relatív magas mozgástartalom változásait különös módon nem erők okozzák, hanem a megváltozott anyagcsere feltételek. A dolgozat által vázolt modell egy az elektromos jelenségek köréből ismert úgynevezett teljesítményerősítő konstrukcióhoz hasonlítható, amelynél alacsony feszültségszintű, kis áramerősségű áramkörrel nagy feszültségszintű, nagy áramerősségű áramkör viszonyait változtatják.
Más aspektusból szemlélve, a rendszerek külső mozgástartalmát változtató tényleges hatások eredői a rendszereket minden időpillanatban összekötő egyenesre merőleges irányúak, ezek az irányok a külső mozgás pályagörbéjének érintő irányaival azonosíthatók. A dolgozat elképzelése szerint a rendszerekre jellemző mozgásminőségek abszolút értékeiről nem szerezhetünk tudomást, az észlelés lehetősége csak a viszonyok, az arányok tekintetében biztosított számunkra, de ez is csak korlátozott módon.