Ez a fejezetcím található a dolgozat harmadik részében is, amely szerint:
„a rendszer-időelmélet a rendszerszerveződés folyamatát szemléli a jelenségek sorrendisége, változása és az ismétlődések ritmusa aspektusából.” A fejezet említi az időről alkotott elképzelések fejlődését is. A dolgozat, és ez az ismertető, nem kíván tudományos értekezés lenni, nem óhajt teljes körű áttekintést adni a mindezidáig korrekt módon nem definiált jelenség fejlődéstörténetéről, mégis a megértés szempontjából célszerű lehet néhány szót ejteni e kérdésről:
¤¤¤ A változó idő: Az eredetmondákban a változó időelképzelések öltenek testet, az aranykor, az álomidő, és más elképzelések formájában. E megközelítések szerint a kezdetekben, nem úgy telt az idő, mint manapság. A kezdetekben istenek, hősök, különös lények jártak a földön, vagy léteztek a káosz felett, akik teremtettek alkottak, nem voltak korlátaik, ma viszont már a régmúltba veszett az aranykor, a különös lényekkel együtt, egyre nehezebb, minden pusztul, közeledik a végzet. Ezek az elképzelések tartalmuk szerint nem az időre, hanem az életfeltételek változására vonatkoznak.
¤¤¤ Az állandó idő: Newton az időt, eredendően létező, egyirányú, egyenletesen változó, független jelenségként azonosította. Ez az időkép szinte genetikusan kódolt módon jelen van a ma élő emberek döntő többségének tudatában. Ez jellemezte egyes korai civilizációk, az égitestek ciklikus változásához, az időkerékhez kapcsolt elképzeléseit is.
¤¤¤ Az anyaghoz kapcsolt, változó, időfogalom: A jelenkori időelképzelések a tér, valamint a tömeg, és a tömegek között létező távolhatás, eredendően létezőnek tekintett jellegéhez, továbbá a fénysebesség állandóságának elképzeléséhez kapcsolódnak. Az elképzelésekben súlyponti helyen szerepelnek a különleges, úgynevezett szinguláris helyek, ahol az idő nem úgy viselkedik, mint máshol.
¤¤¤ A változó irányú időfogalom: az idővel kapcsolatos elképzeléseket jelentősen bővítették a részecske kutatások, és kísérletek. Felmerült az idő kétirányú, tükörszimmetrikus jellegének lehetősége. A féreglyukak, és a különféle időgépek, valamint az időutazások színes elképzelései láttak napvilágot.
¤¤¤ A keletkező idő elképzelése: Az ősrobbanás elmélet megszállottjai, egy feltételezett eseményhez kötött módon értelmezik az időt, és lényegében az idő helyett egy ok-okozati összefüggést nélkülöző fejlődéstörténetről beszélnek. Az elképzelés, egyenletes időskálán szemléli a gyorsuló eseményeket, amelyek fenntartásához Newton törvényei szerint folyamatos erőhatásra lenne szükség.
¤¤¤ Az idő, mint mérhető jelenség: Az úgynevezett pragmatikus műszaki szemlélet nem foglalkozik az idő lényegének fogalmi meghatározásával, e helyett úgy véli: „idő az, amit az órák mérnek”. /Az idézet Brian Greene Az elegáns univerzum című könyvéből származik/ Ez a megközelítés nem ad eligazítást a tekintetben, hogy mik azok az órák, és mi tekinthető mérésnek.
¤¤¤ Az idő, mint önálló dimenzió: A Magyar Természettudományi Múzeum honlapján szereplő értelmezés szerint: „A természettudomány absztrakt időfogalma eltér az idő, mint eseménysor hétköznapi, szubjektív tapasztalatától. Eszerint az idő a világegyetem önálló dimenziója. Az idősor végtelenül sűrű időpontokból áll. A fizikai idő, mint mérték és fogalom filozófiai absztrakció eredménye.” E szerint létezik egy hétköznapi idő, ami a létező valóság eseménysorához kapcsolható, és létezik egy gondolati konstrukció, egy absztrakció, amely egy új dimenzió irányába mutató, sajátos időkoordináta tengelyhez simuló jelenségként értelmezi az időt.
¤¤¤ Az új szemlélet időelképzelése: A dolgozat ösvényén haladva az új szemlélet szerinti időelképzelés fokozatosan bontakozik ki, a korábbi időelképzelések elemeit is magában foglaló összetett modell alakjában.
5. 1. A rendszerelmélethez kapcsolódó időfogalom fejlődése
A dolgozat első része egy a jelenlegi szemléleten alapuló fél-naiv rácsodálkozás a körülöttünk lévő jelenségekre. A dolgozat többi része átmenetet képvisel a jelenlegi és az új szemlélet között, az egymást követő részek meghaladják, és esetenként felülírják egymást, nem a részekben, hanem az egészben van a lényeg, ott jelenik meg az új szemlélet, és az új időelképzelés. A dolgozat kezdetben még ragaszkodik a jelenlegi fogalmakhoz és elképzelésekhez, ezekhez illeszkedő módon próbálja az időelképzelését kialakítani, de végül egy új szokatlan időkép jelenik meg.
*** Az elemi rendszerekhez kapcsolt időelképzelés: A dolgozat első részében szereplő időelképzelés szerint: „Az elemi rendszer új minőségeként definiálható az energia-, a tömeg-, az idő-, és a tér kvantum.” Ez az elképzelés hipotézisen alapul, amely szerint léteznek olyan tovább már nem osztható, állandó szögsebességgel forgó elemi rendszerek, amelyek differenciálatlan módon eredendően rendelkeznek energia, tömeg, idő, és tér minőségekkel. /A későbbiek során ez az elképzelés módosul, és eredendően létezőként egyedül a mozgástartalmat szemléli./ E megközelítés szerint az elemi rendszer minőségelemei egyfajta egységként, kvantumokként szemlélhetők. Ebből következően az anyagfejlődés folyamatának egyik aspektusa az időfejlődés, amely elemi szinten eredendően létező, és az elemi rendszerek forgó jellegéből következően állandó periodikus.
*** A rendszerfejlődés ciklusaihoz kapcsolt rendszeridő: A dolgozat felismeri rendszerfejlődés elemeinél, a kölcsönhatásoknál megjelenő vektortér-káosztér átmenetek ciklikus jelenségét. Az új homogén rendszerminőségek kialakulásához, a rendszerek mozgástartalmához igazodó módon bizonyos változó időtartamra van szükség. Ez az idő azonosítható rendszeridőként, vagy a rendszerek időléptékeként.
*** A divergencia fraktál jelenségéhez kapcsolt viszonylagos idő: A divergencia fraktál a rendszerfejlődés bomlási aspektusához kapcsolódó gondolati konstrukció. A rendszer axióma szerint a rendszerek minőségét bizonyos állapotban lévő struktúrák generálják, ha ez így van, akkor minden rendszer, egy struktúra-, és egy állapotelemre osztható. Az egésztől az elemi részek felé haladva a rendszerminőségek, struktúra-, és állapotelemre bontása egyfajta bifurkációs fraktálhoz hasonló, úgynevezett divergencia fraktál konstrukciót eredményez. A divergencia fraktál kettő hatványai szerint növekvő számú ágakra szakadva, egyfajta hurokmentes gráfként is szemlélhető. Ebben az alakzatban hasonló csomóponti környezetek léteznek. A dolgozat első részének elképzelése szerint a struktúra-, és az állapotelemek a térfogati divergenciák mozgástartalmának változékonysága szerint különíthetők el. A kevésbé változékony mozgástartalmú bomláselemek, vagy térfogati divergenciák tekinthetők állapotelemeknek, a változékonyabbak pedig struktúraelemeknek. Az állapotelemek térfogati divergenciái a mozgástartalmak szerint ismét differenciálhatók, a struktúra bomláselemei szintén, így négy, a mozgástartalom változékonysága szempontjából különböző bomláselem csoport különíthető el. A divergencia fraktál közös minőségből származtatott, a mozgástartalmak szempontjából hierarchikus sorozatot alkotó, négy térfogati divergencia csoportját tekinti a dolgozat a forrásminőség, idő-, tér, tömeg, és energia aspektusának, amelyek a minőség differenciálódásaként jelennek meg. A dolgozat hipotézise szerint: „A divergencia fraktál kétszintű rendszer modelljének gyorsulás minőségű állapot és struktúra elemei értelmezhetők idő, tér, tömeg és energia minőségekként.” E szemlélet szerint a divergencia fraktál minden minőségéhez rendelhetők hasonló aspektusok, hiszen a fraktál hasonló alakzatokra bontható, vagy más aspektusból szemlélve a fraktál előállítható kétszintű elemekből. Gráfként szemlélve a jelenséget minden élből, a második szinten kiágazó négy él tekinthető idő-, tér-, tömeg-, és energia aspektusként. Ez az idő elképzelés, az időt egyfajta viszonyként, a rendszerekhez kapcsolt módon fraktál minőségként értelmezi, a rendszerállapot divergenciájának állandó részeként.
*** Az idő, mint rendszerminőség és eredővektor: A dolgozat harmadik része még ragaszkodik a jelenlegi szemlélethez, és úgy véli, hogy a Planck által felismert sugárzási törvény { E = hf = hw / 2p }, valamint az energia, és a tömeg ekvivalencia összefüggés { m = E/c2 } érvényes az elemi rendszerek esetében is. E részben még nem jelenik meg az elemi rendszerek valódi átmeneti, zérus és egy közötti dimenziótartalmú jellege sem, ezért a dolgozat az elemi rendszereket háromdimenziós jelenségként képzeli el. Az elemi rendszerek mozgáskomponenseiként értelmezett tér-, tömeg-, és energia egységvektorok eredővektoraként értelmezi az elemi időt. A továbbiakban kiderül, hogy az elemi rendszerek esetében egyik kiinduló hipotézis sem alkalmazható, ennek ellenére időt álló elképzelésnek tűnik a hipotézis, amely szerint, az idő rendszerminőség, és nem létezik rendszerektől független önálló időlépték.
*** Az idő, mint a káosz minősége: Ez az elképzelés több megfontolás egybevetésén alapul. Az elemi rendszerek felső szélsőértéket képviselnek a külső mozgástartalom szempontjából, de alsó szélsőértéket képviselnek a struktúra szempontjából. Az elemi rendszerek határátmenetek, ugyanakkor ebben a részben még háromdimenziós jelenségeknek tűnnek. / A további részekben érzékelhetővé válik, a határátmenet jellegnek a dimenziótartalom tekintetében is meg kell nyilvánulnia, ezt kívánja a logikai ellentmondás mentességre való törekvés feltétele./ Csoportos viselkedésük nagyon sajátos, ugyanis eredő mozgástartalmuk tetszőlegesen kis környezetben szemlélve is zérus közeli értékekkel jellemezhető, ez azt jelenti, hogy egy homogén, úgynevezett konzervatív erőtér jellegű káoszminőséget képviselnek. Az idő minőséget az előző elképzelések a háromdimenziós eseménytérhez igazodva eredővektorként szemlélték. E szerint a rendszerminőségek háromkomponensűek, így illeszkednek a háromdimenziós eseménytérhez, amelynek elemi részei is háromdimenziósak és nem alkotnak úgynevezett négydimenziós téridő konstrukciót. Most emeljük ki az elemi rendszerek átmeneti jellegét, és szemléljük a divergencia fraktál konstrukciót, amely lényegében a minőségek újabb minőségkomponensekre bomlását szemlélteti. A magasabb rendszerszinteket képviselő minőségek kettő hatványai szerint több komponensminőségre bonthatók, mint az alacsonyabb rendszerszinteket képviselők. Megjelent egy monoton csökkenő sorozat, amelynek kezdő eleme egynél kevesebb nem lehet, hiszen valamilyen eredendően létező minősége az elemi rendszereknek is létezik. Más aspektusból szemlélve az elemi rendszerek minősége komponens nélküli, vagy más aspektusból szemlélve egykomponensű differenciálatlan, ami határátmenetben azonos az eredő vektorral. E gondolatmenet szerint az elemi rendszer egyedi minősége egykomponensű mozgástartalom vektorként jelenik meg, a csoportminőségben ez az eredő mozgástartalom éppen zérusértékű, de a homogén minőségnek lennie kell legalább egy zérustól eltérő minőségelemének, különben nem képvisel minőséget, ezért a dolgozat elképzelése szerint létezik egy eredő vektor, ami az elemi káosz minőségeként azonosítható. A dolgozat elképzelése szerint az elemi rendszerek egyetlen differenciálatlan vektorkomponense egyedenként mozgástartalomként, csoportminőségben pedig elemi időként jelenik meg. E felfogás szerint a mozgás és az idő ugyanannak a forrásjelenségnek a különböző aspektusai. A káosz időminőségeként egyfajta minimális változékonyságot célszerű feltételeznünk, hiszen az elemi káosz máshoz nem viszonyítható csak önmagához. Ezt a jelenséget úgy kellene elképzelni, mintha a homogenitásnak nagyon erős nagyításban mégis lenne valami mintázata és ezek a mintázatok egymáshoz viszonyítva valamiféle ritmusban, változnának. / Példaként gondolhatunk az úgynevezett háttérsugárzás alig kimutatható változékonyságára./ Más aspektusból szemlélve a jelenséget, az elemi rendszerek egymáshoz viszonyítva minden irányú változékonyságot képviselnek, csoportminőségben viszont egyetlen változékonyságot képesek megjeleníteni. Ez az egyetlen változékonyság csak időben és önmagához viszonyított módon jelenhet meg, egyfajta mintázat változékonyságként, amely zérus közeli értékekkel jellemezhető. A káosz mintázata nem ismétlődik és nem azonosítható, csak a változás egyfajta ritmusa azonosítható, ez az elemi káosz minőségeként szemlélhető.
*** A mozgásból származtatott idő: A dolgozat ötödik, „Rendszertér dinamika” részében felmerül a természetleíró függvények paraméterválasztásának kérdése. A dolgozat elképzelése szerint a természet, sokdimenziós, fraktál minőségű, egymással csatolt anyagcsere kapcsolatokban létező, virtuális téráramlásait leíró függvények paramétereit, célszerűen kell megválasztani. A célszerűen választott paraméterek a mozgástartalom, a tér, az idő, és a dimenziótartalom. Ez a megközelítés véglegesen elveti a jelenlegi szemléletben létező erő, tömeg, energia fogalmakkal történő természetleírás lehetőségét, mert úgy véli, hogy e fogalmak nem illeszkednek ellentmondásmentesen a létező valóság jelenségeihez. A tér, az idő és dimenzió nem függetlenek a mozgástartalomtól, ugyanakkor önmagukban nem képesek előidézni azt, ezért a dolgozat elképzelése szerint a mozgástartalmat célszerű minden más jelenség forrásparaméteréül választani, eredendően létezőnek tekinteni. A dolgozat későbbi részei igazolják az elképzelés életszerűségét, hiszen ezen a módon sikerül ellentmondásmentesnek tűnő modellt létrehozni. Az idő ilyen megközelítésben az eredendően létező mozgástartalom következménye, az idő keletkezik, eredendően, nem létezik. A dolgozat hetedik részében jelenik meg az új szemlélet szerinti időelképzelés, amely szerint: „Rendszerek tér és időminősége közös forrásból származik.”
A dolgozat első része egy a jelenlegi szemléleten alapuló fél-naiv rácsodálkozás a körülöttünk lévő jelenségekre. A dolgozat többi része átmenetet képvisel a jelenlegi és az új szemlélet között, az egymást követő részek meghaladják, és esetenként felülírják egymást, nem a részekben, hanem az egészben van a lényeg, ott jelenik meg az új szemlélet, és az új időelképzelés. A dolgozat kezdetben még ragaszkodik a jelenlegi fogalmakhoz és elképzelésekhez, ezekhez illeszkedő módon próbálja az időelképzelését kialakítani, de végül egy új szokatlan időkép jelenik meg.
*** Az elemi rendszerekhez kapcsolt időelképzelés: A dolgozat első részében szereplő időelképzelés szerint: „Az elemi rendszer új minőségeként definiálható az energia-, a tömeg-, az idő-, és a tér kvantum.” Ez az elképzelés hipotézisen alapul, amely szerint léteznek olyan tovább már nem osztható, állandó szögsebességgel forgó elemi rendszerek, amelyek differenciálatlan módon eredendően rendelkeznek energia, tömeg, idő, és tér minőségekkel. /A későbbiek során ez az elképzelés módosul, és eredendően létezőként egyedül a mozgástartalmat szemléli./ E megközelítés szerint az elemi rendszer minőségelemei egyfajta egységként, kvantumokként szemlélhetők. Ebből következően az anyagfejlődés folyamatának egyik aspektusa az időfejlődés, amely elemi szinten eredendően létező, és az elemi rendszerek forgó jellegéből következően állandó periodikus.
*** A rendszerfejlődés ciklusaihoz kapcsolt rendszeridő: A dolgozat felismeri rendszerfejlődés elemeinél, a kölcsönhatásoknál megjelenő vektortér-káosztér átmenetek ciklikus jelenségét. Az új homogén rendszerminőségek kialakulásához, a rendszerek mozgástartalmához igazodó módon bizonyos változó időtartamra van szükség. Ez az idő azonosítható rendszeridőként, vagy a rendszerek időléptékeként.
*** A divergencia fraktál jelenségéhez kapcsolt viszonylagos idő: A divergencia fraktál a rendszerfejlődés bomlási aspektusához kapcsolódó gondolati konstrukció. A rendszer axióma szerint a rendszerek minőségét bizonyos állapotban lévő struktúrák generálják, ha ez így van, akkor minden rendszer, egy struktúra-, és egy állapotelemre osztható. Az egésztől az elemi részek felé haladva a rendszerminőségek, struktúra-, és állapotelemre bontása egyfajta bifurkációs fraktálhoz hasonló, úgynevezett divergencia fraktál konstrukciót eredményez. A divergencia fraktál kettő hatványai szerint növekvő számú ágakra szakadva, egyfajta hurokmentes gráfként is szemlélhető. Ebben az alakzatban hasonló csomóponti környezetek léteznek. A dolgozat első részének elképzelése szerint a struktúra-, és az állapotelemek a térfogati divergenciák mozgástartalmának változékonysága szerint különíthetők el. A kevésbé változékony mozgástartalmú bomláselemek, vagy térfogati divergenciák tekinthetők állapotelemeknek, a változékonyabbak pedig struktúraelemeknek. Az állapotelemek térfogati divergenciái a mozgástartalmak szerint ismét differenciálhatók, a struktúra bomláselemei szintén, így négy, a mozgástartalom változékonysága szempontjából különböző bomláselem csoport különíthető el. A divergencia fraktál közös minőségből származtatott, a mozgástartalmak szempontjából hierarchikus sorozatot alkotó, négy térfogati divergencia csoportját tekinti a dolgozat a forrásminőség, idő-, tér, tömeg, és energia aspektusának, amelyek a minőség differenciálódásaként jelennek meg. A dolgozat hipotézise szerint: „A divergencia fraktál kétszintű rendszer modelljének gyorsulás minőségű állapot és struktúra elemei értelmezhetők idő, tér, tömeg és energia minőségekként.” E szemlélet szerint a divergencia fraktál minden minőségéhez rendelhetők hasonló aspektusok, hiszen a fraktál hasonló alakzatokra bontható, vagy más aspektusból szemlélve a fraktál előállítható kétszintű elemekből. Gráfként szemlélve a jelenséget minden élből, a második szinten kiágazó négy él tekinthető idő-, tér-, tömeg-, és energia aspektusként. Ez az idő elképzelés, az időt egyfajta viszonyként, a rendszerekhez kapcsolt módon fraktál minőségként értelmezi, a rendszerállapot divergenciájának állandó részeként.
*** Az idő, mint rendszerminőség és eredővektor: A dolgozat harmadik része még ragaszkodik a jelenlegi szemlélethez, és úgy véli, hogy a Planck által felismert sugárzási törvény { E = hf = hw / 2p }, valamint az energia, és a tömeg ekvivalencia összefüggés { m = E/c2 } érvényes az elemi rendszerek esetében is. E részben még nem jelenik meg az elemi rendszerek valódi átmeneti, zérus és egy közötti dimenziótartalmú jellege sem, ezért a dolgozat az elemi rendszereket háromdimenziós jelenségként képzeli el. Az elemi rendszerek mozgáskomponenseiként értelmezett tér-, tömeg-, és energia egységvektorok eredővektoraként értelmezi az elemi időt. A továbbiakban kiderül, hogy az elemi rendszerek esetében egyik kiinduló hipotézis sem alkalmazható, ennek ellenére időt álló elképzelésnek tűnik a hipotézis, amely szerint, az idő rendszerminőség, és nem létezik rendszerektől független önálló időlépték.
*** Az idő, mint a káosz minősége: Ez az elképzelés több megfontolás egybevetésén alapul. Az elemi rendszerek felső szélsőértéket képviselnek a külső mozgástartalom szempontjából, de alsó szélsőértéket képviselnek a struktúra szempontjából. Az elemi rendszerek határátmenetek, ugyanakkor ebben a részben még háromdimenziós jelenségeknek tűnnek. / A további részekben érzékelhetővé válik, a határátmenet jellegnek a dimenziótartalom tekintetében is meg kell nyilvánulnia, ezt kívánja a logikai ellentmondás mentességre való törekvés feltétele./ Csoportos viselkedésük nagyon sajátos, ugyanis eredő mozgástartalmuk tetszőlegesen kis környezetben szemlélve is zérus közeli értékekkel jellemezhető, ez azt jelenti, hogy egy homogén, úgynevezett konzervatív erőtér jellegű káoszminőséget képviselnek. Az idő minőséget az előző elképzelések a háromdimenziós eseménytérhez igazodva eredővektorként szemlélték. E szerint a rendszerminőségek háromkomponensűek, így illeszkednek a háromdimenziós eseménytérhez, amelynek elemi részei is háromdimenziósak és nem alkotnak úgynevezett négydimenziós téridő konstrukciót. Most emeljük ki az elemi rendszerek átmeneti jellegét, és szemléljük a divergencia fraktál konstrukciót, amely lényegében a minőségek újabb minőségkomponensekre bomlását szemlélteti. A magasabb rendszerszinteket képviselő minőségek kettő hatványai szerint több komponensminőségre bonthatók, mint az alacsonyabb rendszerszinteket képviselők. Megjelent egy monoton csökkenő sorozat, amelynek kezdő eleme egynél kevesebb nem lehet, hiszen valamilyen eredendően létező minősége az elemi rendszereknek is létezik. Más aspektusból szemlélve az elemi rendszerek minősége komponens nélküli, vagy más aspektusból szemlélve egykomponensű differenciálatlan, ami határátmenetben azonos az eredő vektorral. E gondolatmenet szerint az elemi rendszer egyedi minősége egykomponensű mozgástartalom vektorként jelenik meg, a csoportminőségben ez az eredő mozgástartalom éppen zérusértékű, de a homogén minőségnek lennie kell legalább egy zérustól eltérő minőségelemének, különben nem képvisel minőséget, ezért a dolgozat elképzelése szerint létezik egy eredő vektor, ami az elemi káosz minőségeként azonosítható. A dolgozat elképzelése szerint az elemi rendszerek egyetlen differenciálatlan vektorkomponense egyedenként mozgástartalomként, csoportminőségben pedig elemi időként jelenik meg. E felfogás szerint a mozgás és az idő ugyanannak a forrásjelenségnek a különböző aspektusai. A káosz időminőségeként egyfajta minimális változékonyságot célszerű feltételeznünk, hiszen az elemi káosz máshoz nem viszonyítható csak önmagához. Ezt a jelenséget úgy kellene elképzelni, mintha a homogenitásnak nagyon erős nagyításban mégis lenne valami mintázata és ezek a mintázatok egymáshoz viszonyítva valamiféle ritmusban, változnának. / Példaként gondolhatunk az úgynevezett háttérsugárzás alig kimutatható változékonyságára./ Más aspektusból szemlélve a jelenséget, az elemi rendszerek egymáshoz viszonyítva minden irányú változékonyságot képviselnek, csoportminőségben viszont egyetlen változékonyságot képesek megjeleníteni. Ez az egyetlen változékonyság csak időben és önmagához viszonyított módon jelenhet meg, egyfajta mintázat változékonyságként, amely zérus közeli értékekkel jellemezhető. A káosz mintázata nem ismétlődik és nem azonosítható, csak a változás egyfajta ritmusa azonosítható, ez az elemi káosz minőségeként szemlélhető.
*** A mozgásból származtatott idő: A dolgozat ötödik, „Rendszertér dinamika” részében felmerül a természetleíró függvények paraméterválasztásának kérdése. A dolgozat elképzelése szerint a természet, sokdimenziós, fraktál minőségű, egymással csatolt anyagcsere kapcsolatokban létező, virtuális téráramlásait leíró függvények paramétereit, célszerűen kell megválasztani. A célszerűen választott paraméterek a mozgástartalom, a tér, az idő, és a dimenziótartalom. Ez a megközelítés véglegesen elveti a jelenlegi szemléletben létező erő, tömeg, energia fogalmakkal történő természetleírás lehetőségét, mert úgy véli, hogy e fogalmak nem illeszkednek ellentmondásmentesen a létező valóság jelenségeihez. A tér, az idő és dimenzió nem függetlenek a mozgástartalomtól, ugyanakkor önmagukban nem képesek előidézni azt, ezért a dolgozat elképzelése szerint a mozgástartalmat célszerű minden más jelenség forrásparaméteréül választani, eredendően létezőnek tekinteni. A dolgozat későbbi részei igazolják az elképzelés életszerűségét, hiszen ezen a módon sikerül ellentmondásmentesnek tűnő modellt létrehozni. Az idő ilyen megközelítésben az eredendően létező mozgástartalom következménye, az idő keletkezik, eredendően, nem létezik. A dolgozat hetedik részében jelenik meg az új szemlélet szerinti időelképzelés, amely szerint: „Rendszerek tér és időminősége közös forrásból származik.”
5. 2. Az új szemlélet, az idő fraktál természete
A dolgozat hetedik részében megjelent az úgynevezett szám fraktál, amely a létező valóság különös aspektusát engedi érzékelni. A dolgozat hipotézise szerint: „A létező valóság mozgásminőségeinek viszonyát a természet fraktál jeleníti meg, a mozgásminőségek idő-, és térléptékeit a szám fraktál szolgáltatja.”
További részlet a hetedik részből: „Ha az előző sejtés igaz, akkor ennek elképesztő következményei vannak, például az univerzum térségeiben az idő, nemhogy nem öntörvényű, minden más jelenségtől független módon folyik, de virtuális térdimenzió szektoronként eltérő irányminőségű, ritmusú, és mint a továbbiakban érzékelhetővé válik, hasonlóan a virtuális terek esetéhez, forrásai és nyelői léteznek. Más aspektusból szemlélve minden rendszer együttműködéshez, külön ritmus, vagy időlépték szerint működő egyedi óraszerkezet rendelhető, amely megáll, és nem nyilvánul meg a továbbiakban, amikor a rendszer együttműködés megszűnik. További különös kijelentés is tehető, mivel a rendszerminőségek változók, így ehhez igazodó módon az időléptékek is azok, más szóhasználattal élve egyetlen rendszerminőség szempontjából is változó az idő ritmusa az élettartama során.”
Ez az időelképzelés a dolgozat időmodelljeinek sorában a legösszetettebb és a legkülönösebb, ugyanakkor ezzel az elképzeléssel tehető az új szemlélet ellentmondásmentes egésszé.
Vizsgáljuk meg az új szemlélet időmodelljét néhány aspektusból:
A dolgozat hetedik részében megjelent az úgynevezett szám fraktál, amely a létező valóság különös aspektusát engedi érzékelni. A dolgozat hipotézise szerint: „A létező valóság mozgásminőségeinek viszonyát a természet fraktál jeleníti meg, a mozgásminőségek idő-, és térléptékeit a szám fraktál szolgáltatja.”
További részlet a hetedik részből: „Ha az előző sejtés igaz, akkor ennek elképesztő következményei vannak, például az univerzum térségeiben az idő, nemhogy nem öntörvényű, minden más jelenségtől független módon folyik, de virtuális térdimenzió szektoronként eltérő irányminőségű, ritmusú, és mint a továbbiakban érzékelhetővé válik, hasonlóan a virtuális terek esetéhez, forrásai és nyelői léteznek. Más aspektusból szemlélve minden rendszer együttműködéshez, külön ritmus, vagy időlépték szerint működő egyedi óraszerkezet rendelhető, amely megáll, és nem nyilvánul meg a továbbiakban, amikor a rendszer együttműködés megszűnik. További különös kijelentés is tehető, mivel a rendszerminőségek változók, így ehhez igazodó módon az időléptékek is azok, más szóhasználattal élve egyetlen rendszerminőség szempontjából is változó az idő ritmusa az élettartama során.”
Ez az időelképzelés a dolgozat időmodelljeinek sorában a legösszetettebb és a legkülönösebb, ugyanakkor ezzel az elképzeléssel tehető az új szemlélet ellentmondásmentes egésszé.
Vizsgáljuk meg az új szemlélet időmodelljét néhány aspektusból:
5. 2. 1. Az idő fraktál jellege:
A dolgozat a létező valóság összes jelenségét rendszerminőségként értelmezi. A rendszerminőségek a rendszerfejlődés során, a struktúrák és állapotkörnyezeteik ismétlődő együttműködései következtében jelennek meg. Az ismétlődő együttműködések egyfajta algoritmus ismétlődő végrehajtásaiként értelmezhetők, ez eredményezi a természet, fraktál minőségét. Jelenleg úgy tűnik, mintha a létező valóság sokszorosan összetett fraktál minőségeiben két fraktál lenne elkülöníthető. Az egyik a természet fraktál, amelynek algoritmusa és tárgyfüggvénye, ellentétes módon ható folyamatokban kölcsönösen változtatja egymást, így jelenítve meg a szélsőértékek közötti átmeneteket, az átmenetek által képviselt külső és belső mozgástartalmakat. Ez a fraktál úgynevezett függvény- függvény kapcsolattal jellemezhető, és úgy szemlélhető, mintha két, ellentétes hatású algoritmus hatna egymásra, mintha az algoritmusok kölcsönösen egymás tárgyfüggvényei lennének. A másik fraktál az úgynevezett szám fraktál. Jelenleg úgy tűnik, a szám fraktál nem változó algoritmussal rendelkezik, és ez a konstrukció képes a természet fraktálhoz illeszkedő tér, valamint az időléptékek megjelenítésére. Ha összességében vizsgáljuk a természetleíró függvények paramétereinek fraktál természetét, akkor kijelenthető, hogy a mozgástartalmak, a tér-, és az időminőségek fraktál alakzatba rendezhetők. A fraktál alakzatból következően e minőségek szélsőértékek közötti átmenetekként szemlélhetők. Az átmeneti minőségek változó dimenziótartalommal, és irányminőségekkel rendelkeznek. A fraktál szintek egész dimenziótartalommal, a szintek minőségei pedig tört dimenziótartalommal rendelkeznek. A fraktál elemek irányminőségei a derékszögű koordinátarendszer egységvektorainak vektoriális szorzatival jellemezhető viszonyban vannak egymással, egyszerű szóhasználattal élve forognak. A szélsőértékek egyben határértékek is, ez a kijelentés a dimenzió tartalmak esetére is érvényez, ezért az elemi rendszerek háromdimenziós jellegét el kell vetni. Az elemi rendszerek dimenziótartalmát zérus és egy közötti tartományban lehet elképzelni. E kijelentésnek következményei vannak, például:
o E környezetben nem létezhetnek forgó, vagy haladó mozgások, mert azok csak egy és kétdimenziós környezetben létezhetnek.
o E környezetben nem létezhetnek háromdimenziós tér-, és időkvantumok, vagy eredővektorok
o E környezet minőségei a tudat hatókörén kívül esnek ezért róluk csak, mint az általunk áttekinthető háromdimenziós modellek határátmeneteiként alkothatunk elképzelést.
5. 2. 2. Az idő keletkezése, és megszűnése
Gondolatban lépjünk vissza a virtuális fraktál terek keletkezéséhez és megszűnéséhez, ezen belül is a közönséges asztali ventilátor példájához. Ha forgásba hozzuk a ventilátor lapátkerekét, akkor új parciális viselkedést felmutató forgástér keletkezik, amely hasonló jelenségekkel egyensúly tartására képes, ha leállítjuk, akkor ez a tér új minőségével együtt megszűnik. A forgó lapátkerekek által kisajátított tér magasabb térdimenziót képvisel, mint a környezete, ugyanakkor a környezetben becsomagolt módon létezik. A különféle kölcsönhatások során hasonló jelenségek zajlanak, az együttműködő alrendszerek közös forgásukkal és haladó mozgásukkal új magasabb térdimenziót képviselő virtuális teret sajátítanak ki. Az együttműködés ellentétesen ható egymást átalakító algoritmusok működéseként is szemlélhető. Az ellentétes működésű algoritmusok közös viselkedése haranggörbe-szerű függvénykapcsolattal jellemezhető. Az együttműködéseknek ez a kezdődő, majd megszűnő jellege a természet fraktál minden elemének sajátossága, ugyanakkor az együttműködés fenntartása az alrendszerek folyamatos cseréjével valósulhat meg, hiszen az ő együttműködésük is szintenként eltérő léptékű, de hasonló haranggörbe-szerű kapcsolatokkal jellemezhető. A rendszerminőségek együttműködésére jellemző haranggörbe-szerű függvénykapcsolat az együttműködő rendszerek külső mozgástartalom vektorainak a viszonyától függ, ebből következően rendszerminőségenként különböző.
A virtuális terek keletkezésének, a haranggörbe-szerű fejlődésének, valamint megszűnésének jelensége szemlélhető az idő aspektusából is, ha így teszünk, akkor jelenik meg a mozgás és az idő kapcsolata.
A virtuális terek új magasabb dimenziótartalmat képviselő homogén minősége nem azonnal jelenik meg, egy bizonyos időnek el kell telnie addig, amíg az együtt mozgó alrendszerek a közös teret bejárják, a közös teret kifeszítik. Más aspektusból szemlélve, és a rezgő húr példájával élve, amíg a kritikus mozgásállapothoz tartozó összes mozgásforma, az összes sajátrezgés megvalósul. Ez az idő egyfajta időléptékként szemlélhető, amely minden rendszerminőséghez kapcsolható módon megjelenik, és a minőség eltűnésénél eltűnik. A rendszerminőségek a kölcsönhatások következtében jelennek meg és tűnnek el. Más aspektusból szemlélve a rendszerminőségek megjelenése és eltűnése térforrás és térnyelő konstrukciókként is szemlélhetők. Az előző gondolatmenet következményeként kijelenthető, hogy a kölcsönhatások által létrejött térforrások és térnyelők egyidejűleg időforrás és időnyelő konstrukciókként is szemlélhetők. A rendszerek időléptéke, tehát egyedi, keletkező és megszűnő jelenség, amely az együttműködő rendszerek viszonyából származik.
Ha az együttműködések tartalmának haranggörbe-szerű fejlődését vizsgáljuk, akkor kijelenthető, hogy e fejlődésnek van kezdete és vége a két pont között, pedig tartalma. Ha a rendszer együttműködések keletkezését megszűnését és tartalmát az idő aspektusából szemléljük, akkor kijelenthető, hogy ez a fejlődés bizonyos időléptékben szemlélve, bizonyos időtartamot érint. Más aspektusból szemlélve a jelenséget, a kölcsönhatásokkal indul a rendszerminőségek órája, és az együttműködések befejezésével megáll a rendszerminőség órája. A rendszerminőségek élettartamát mutató óra ritmusa az együttműködő rendszerek viszonyától függően determinált, ugyanakkor a ritmus, az együttműködés, vagy az élettartam során az anyagcserétől függően változhat. Az anyagcsere a környezeti feltételektől függ. A rendszerminőségek változása tehát a kezdeti feltételekkel determinált, és a környezeti feltételek által szabályozott.
E gondolatmenetből következően kijelenthető, hogy minden létező, megjelenése pillanatában a kezdeti feltételektől determinált módon kap egy időléptéket és egy órát. Az óra meghatározott időtartamra képes működni, a működés ritmusa a környezeti feltételektől függ. Minden, ami keletkezik, az elmúlik, a létezés pedig saját idő szerint történik. Az időlépték a rendszerminőség külső viszonyaiban megjelenő időt, az óra és annak ritmusa, pedig a belső viszonyokban megjelenő időt képviseli. Ezek az idők a mozgás által keletkeznek és megszűnnek.
Kérdés merülhet fel az időlépték, és élettartam kapcsolatát illetően. E kérdés tartalmi lényegét a dolgozat érdemben még nem bontotta ki, de már az első részben megjelent egy a biológia területéről származó felismerés:” A felismerés szerint a keringési rendszerrel rendelkező élőlények szívműködési ciklusainak száma, vagy egyszerűen szívverésének száma - ha az életműködést valamilyen zavaró körülmény nem módosítja – életük során, hasonlóan légzésszámukhoz, közel azonos. E szerint az élő rendszerek működése közel azonos órajel számmal jellemezhető.” amely az órajelek különbözősége miatt különböző időtartamot / elemi órajel számot! / valósít meg. Ez érzékelhető a kolibri gyors repülőmutatványait szemlélve, összehasonlítva az elefánt cammogásával, de nem tűnik fel, hogy működési idejük saját rendszerükben közel azonos.”
Ha ez a felismerés általánosítható lenne a rendszerekre, akkor a természet egy különös alaptörvénye jelenne meg, amely szerint minden létező saját időléptékében szemlélve azonos élettartammal rendelkezik, így a muslica, az elefánt, az atomok, a bolygók a csillagrendszerek, és a sorozat magasabb rendszerszintű elemei is.
5. 2. 3. Az elemi idő
Az elemi rendszerek határátmenetben gondolati úton közelíthetők meg. A rendszerek valamennyien mozgás által kifeszített virtuális terekben léteznek, hasonlóan képzelhetők el az elemi térkörnyezetek is, de ők szélsőértéket képviselnek a méretkörnyezet és a dimenziótartalom szempontjából is. Tekinthetnénk őket zérusdimenziós jelenségeknek is, mint ahogy a geometria teszi a pont esetében, de ez nem lenne összeegyeztethető a dolgozat logikai építményével, amely az új rendszerminőségek megjelenését egyfajta kritikus állapotként szemléli. Ha a közel struktúranélküli, úgynevezett „semmi”, kritikus állapotát szemléljük, akkor az a többi rendszerminőséghez hasonlóan egy egész dimenzióérték közötti sajátrezgéseket jelenít meg véletlen periodikus módon. Ezek a sajátrezgések zérus és egy dimenzió tartományba esnek, hiszen ennél kisebb dimenziótartomány, tudomásunk szerint nem létezik. Az elemi rendszerek sajátrezgéseit talán a szív lüktető mozgásához hasonlíthatnánk. A elemi rendszerek talán a zérus és egy dimenziótartományban, ilyen lüktető módon nyilvánulnak meg, mint esetenként létező, esetenként csak részben létező, esetenként pedig nem létező kis egységvektorok. Az elemi rendszerek lüktető sajátrezgései véletlen attraktor szerint, nem ismétlődő módon nyilvánulnak meg, ezért az elemi rendszerek mozgástartalmához nem rendelhető időritmus, viszont a sajátrezgések által kifeszített változó virtuális elemi terek csoportminőségéhez, a primer térhez, vagy más kifejezéssel élve az elemi káoszhoz rendelhető egy átlagos időlépték ez az elemi idő. Az elemi káosz lényege szerint tetszőlegesen kis környezetben is homogén, ezért az elemi rendszerek állandó környezeti feltételek között léteznek, bár élettartamukra ez sincs befolyással, hiszen anyagcserét nem folytatnak így ők időtlenek, de az időtlenségük azonos átlagos ritmusban telik. Az elemi idő e közelítés szerint a zérus és egy dimenziótartományban lehetséges össze sajátrezgés megvalósulásához szükséges idővel azonosítható.
A dolgozat a létező valóság összes jelenségét rendszerminőségként értelmezi. A rendszerminőségek a rendszerfejlődés során, a struktúrák és állapotkörnyezeteik ismétlődő együttműködései következtében jelennek meg. Az ismétlődő együttműködések egyfajta algoritmus ismétlődő végrehajtásaiként értelmezhetők, ez eredményezi a természet, fraktál minőségét. Jelenleg úgy tűnik, mintha a létező valóság sokszorosan összetett fraktál minőségeiben két fraktál lenne elkülöníthető. Az egyik a természet fraktál, amelynek algoritmusa és tárgyfüggvénye, ellentétes módon ható folyamatokban kölcsönösen változtatja egymást, így jelenítve meg a szélsőértékek közötti átmeneteket, az átmenetek által képviselt külső és belső mozgástartalmakat. Ez a fraktál úgynevezett függvény- függvény kapcsolattal jellemezhető, és úgy szemlélhető, mintha két, ellentétes hatású algoritmus hatna egymásra, mintha az algoritmusok kölcsönösen egymás tárgyfüggvényei lennének. A másik fraktál az úgynevezett szám fraktál. Jelenleg úgy tűnik, a szám fraktál nem változó algoritmussal rendelkezik, és ez a konstrukció képes a természet fraktálhoz illeszkedő tér, valamint az időléptékek megjelenítésére. Ha összességében vizsgáljuk a természetleíró függvények paramétereinek fraktál természetét, akkor kijelenthető, hogy a mozgástartalmak, a tér-, és az időminőségek fraktál alakzatba rendezhetők. A fraktál alakzatból következően e minőségek szélsőértékek közötti átmenetekként szemlélhetők. Az átmeneti minőségek változó dimenziótartalommal, és irányminőségekkel rendelkeznek. A fraktál szintek egész dimenziótartalommal, a szintek minőségei pedig tört dimenziótartalommal rendelkeznek. A fraktál elemek irányminőségei a derékszögű koordinátarendszer egységvektorainak vektoriális szorzatival jellemezhető viszonyban vannak egymással, egyszerű szóhasználattal élve forognak. A szélsőértékek egyben határértékek is, ez a kijelentés a dimenzió tartalmak esetére is érvényez, ezért az elemi rendszerek háromdimenziós jellegét el kell vetni. Az elemi rendszerek dimenziótartalmát zérus és egy közötti tartományban lehet elképzelni. E kijelentésnek következményei vannak, például:
o E környezetben nem létezhetnek forgó, vagy haladó mozgások, mert azok csak egy és kétdimenziós környezetben létezhetnek.
o E környezetben nem létezhetnek háromdimenziós tér-, és időkvantumok, vagy eredővektorok
o E környezet minőségei a tudat hatókörén kívül esnek ezért róluk csak, mint az általunk áttekinthető háromdimenziós modellek határátmeneteiként alkothatunk elképzelést.
5. 2. 2. Az idő keletkezése, és megszűnése
Gondolatban lépjünk vissza a virtuális fraktál terek keletkezéséhez és megszűnéséhez, ezen belül is a közönséges asztali ventilátor példájához. Ha forgásba hozzuk a ventilátor lapátkerekét, akkor új parciális viselkedést felmutató forgástér keletkezik, amely hasonló jelenségekkel egyensúly tartására képes, ha leállítjuk, akkor ez a tér új minőségével együtt megszűnik. A forgó lapátkerekek által kisajátított tér magasabb térdimenziót képvisel, mint a környezete, ugyanakkor a környezetben becsomagolt módon létezik. A különféle kölcsönhatások során hasonló jelenségek zajlanak, az együttműködő alrendszerek közös forgásukkal és haladó mozgásukkal új magasabb térdimenziót képviselő virtuális teret sajátítanak ki. Az együttműködés ellentétesen ható egymást átalakító algoritmusok működéseként is szemlélhető. Az ellentétes működésű algoritmusok közös viselkedése haranggörbe-szerű függvénykapcsolattal jellemezhető. Az együttműködéseknek ez a kezdődő, majd megszűnő jellege a természet fraktál minden elemének sajátossága, ugyanakkor az együttműködés fenntartása az alrendszerek folyamatos cseréjével valósulhat meg, hiszen az ő együttműködésük is szintenként eltérő léptékű, de hasonló haranggörbe-szerű kapcsolatokkal jellemezhető. A rendszerminőségek együttműködésére jellemző haranggörbe-szerű függvénykapcsolat az együttműködő rendszerek külső mozgástartalom vektorainak a viszonyától függ, ebből következően rendszerminőségenként különböző.
A virtuális terek keletkezésének, a haranggörbe-szerű fejlődésének, valamint megszűnésének jelensége szemlélhető az idő aspektusából is, ha így teszünk, akkor jelenik meg a mozgás és az idő kapcsolata.
A virtuális terek új magasabb dimenziótartalmat képviselő homogén minősége nem azonnal jelenik meg, egy bizonyos időnek el kell telnie addig, amíg az együtt mozgó alrendszerek a közös teret bejárják, a közös teret kifeszítik. Más aspektusból szemlélve, és a rezgő húr példájával élve, amíg a kritikus mozgásállapothoz tartozó összes mozgásforma, az összes sajátrezgés megvalósul. Ez az idő egyfajta időléptékként szemlélhető, amely minden rendszerminőséghez kapcsolható módon megjelenik, és a minőség eltűnésénél eltűnik. A rendszerminőségek a kölcsönhatások következtében jelennek meg és tűnnek el. Más aspektusból szemlélve a rendszerminőségek megjelenése és eltűnése térforrás és térnyelő konstrukciókként is szemlélhetők. Az előző gondolatmenet következményeként kijelenthető, hogy a kölcsönhatások által létrejött térforrások és térnyelők egyidejűleg időforrás és időnyelő konstrukciókként is szemlélhetők. A rendszerek időléptéke, tehát egyedi, keletkező és megszűnő jelenség, amely az együttműködő rendszerek viszonyából származik.
Ha az együttműködések tartalmának haranggörbe-szerű fejlődését vizsgáljuk, akkor kijelenthető, hogy e fejlődésnek van kezdete és vége a két pont között, pedig tartalma. Ha a rendszer együttműködések keletkezését megszűnését és tartalmát az idő aspektusából szemléljük, akkor kijelenthető, hogy ez a fejlődés bizonyos időléptékben szemlélve, bizonyos időtartamot érint. Más aspektusból szemlélve a jelenséget, a kölcsönhatásokkal indul a rendszerminőségek órája, és az együttműködések befejezésével megáll a rendszerminőség órája. A rendszerminőségek élettartamát mutató óra ritmusa az együttműködő rendszerek viszonyától függően determinált, ugyanakkor a ritmus, az együttműködés, vagy az élettartam során az anyagcserétől függően változhat. Az anyagcsere a környezeti feltételektől függ. A rendszerminőségek változása tehát a kezdeti feltételekkel determinált, és a környezeti feltételek által szabályozott.
E gondolatmenetből következően kijelenthető, hogy minden létező, megjelenése pillanatában a kezdeti feltételektől determinált módon kap egy időléptéket és egy órát. Az óra meghatározott időtartamra képes működni, a működés ritmusa a környezeti feltételektől függ. Minden, ami keletkezik, az elmúlik, a létezés pedig saját idő szerint történik. Az időlépték a rendszerminőség külső viszonyaiban megjelenő időt, az óra és annak ritmusa, pedig a belső viszonyokban megjelenő időt képviseli. Ezek az idők a mozgás által keletkeznek és megszűnnek.
Kérdés merülhet fel az időlépték, és élettartam kapcsolatát illetően. E kérdés tartalmi lényegét a dolgozat érdemben még nem bontotta ki, de már az első részben megjelent egy a biológia területéről származó felismerés:” A felismerés szerint a keringési rendszerrel rendelkező élőlények szívműködési ciklusainak száma, vagy egyszerűen szívverésének száma - ha az életműködést valamilyen zavaró körülmény nem módosítja – életük során, hasonlóan légzésszámukhoz, közel azonos. E szerint az élő rendszerek működése közel azonos órajel számmal jellemezhető.” amely az órajelek különbözősége miatt különböző időtartamot / elemi órajel számot! / valósít meg. Ez érzékelhető a kolibri gyors repülőmutatványait szemlélve, összehasonlítva az elefánt cammogásával, de nem tűnik fel, hogy működési idejük saját rendszerükben közel azonos.”
Ha ez a felismerés általánosítható lenne a rendszerekre, akkor a természet egy különös alaptörvénye jelenne meg, amely szerint minden létező saját időléptékében szemlélve azonos élettartammal rendelkezik, így a muslica, az elefánt, az atomok, a bolygók a csillagrendszerek, és a sorozat magasabb rendszerszintű elemei is.
5. 2. 3. Az elemi idő
Az elemi rendszerek határátmenetben gondolati úton közelíthetők meg. A rendszerek valamennyien mozgás által kifeszített virtuális terekben léteznek, hasonlóan képzelhetők el az elemi térkörnyezetek is, de ők szélsőértéket képviselnek a méretkörnyezet és a dimenziótartalom szempontjából is. Tekinthetnénk őket zérusdimenziós jelenségeknek is, mint ahogy a geometria teszi a pont esetében, de ez nem lenne összeegyeztethető a dolgozat logikai építményével, amely az új rendszerminőségek megjelenését egyfajta kritikus állapotként szemléli. Ha a közel struktúranélküli, úgynevezett „semmi”, kritikus állapotát szemléljük, akkor az a többi rendszerminőséghez hasonlóan egy egész dimenzióérték közötti sajátrezgéseket jelenít meg véletlen periodikus módon. Ezek a sajátrezgések zérus és egy dimenzió tartományba esnek, hiszen ennél kisebb dimenziótartomány, tudomásunk szerint nem létezik. Az elemi rendszerek sajátrezgéseit talán a szív lüktető mozgásához hasonlíthatnánk. A elemi rendszerek talán a zérus és egy dimenziótartományban, ilyen lüktető módon nyilvánulnak meg, mint esetenként létező, esetenként csak részben létező, esetenként pedig nem létező kis egységvektorok. Az elemi rendszerek lüktető sajátrezgései véletlen attraktor szerint, nem ismétlődő módon nyilvánulnak meg, ezért az elemi rendszerek mozgástartalmához nem rendelhető időritmus, viszont a sajátrezgések által kifeszített változó virtuális elemi terek csoportminőségéhez, a primer térhez, vagy más kifejezéssel élve az elemi káoszhoz rendelhető egy átlagos időlépték ez az elemi idő. Az elemi káosz lényege szerint tetszőlegesen kis környezetben is homogén, ezért az elemi rendszerek állandó környezeti feltételek között léteznek, bár élettartamukra ez sincs befolyással, hiszen anyagcserét nem folytatnak így ők időtlenek, de az időtlenségük azonos átlagos ritmusban telik. Az elemi idő e közelítés szerint a zérus és egy dimenziótartományban lehetséges össze sajátrezgés megvalósulásához szükséges idővel azonosítható.
5. 2. 4. Az idő irány aspektusai
A létező valóság egymásba csomagolt virtuális fraktál terekben létezik, minden egyes términőség keletkezik, létezik és megszűnik. Minden egyes térelem keletkezésekor időléptéket és órát kap. Az időléptéket és az órát is az együttműködő rendszerek közös mozgástartalma hozza létre. Mivel az együttműködő rendszerek közös mozgástartalma irányfüggő, ezért az általuk létrehozott időlépték és az óra is irányfüggő. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az idő vektormennyiség, a különböző irányokban a rendszerek együttműködése eltérő tartalmú, összességében tehát a rendszerminőségek élettartama és időritmusa irányfüggő.
Nem kerülhető meg egy kérdés. Ha az idő vektormennyiség és irányfüggő, akkor elméletileg lehetséges-e a visszafelé múló idő, lehetséges-e a múltba történő időutazás? A dolgozat elemi együttműködésre vonatkozó elképzelései szerint, a természet egységesen úgynevezett jobbsodrású módon van felépítve. Ez azt jelenti, hogy az együttműködő rendszerek között tartós kapcsolatok csak abban az esetben valósulhatnak meg, ha a közös forgás által meghatározott rotáció vektorok, és a közös külső mozgástartalom vektor komponensek egy irányba esnek. Az idő irányminősége tehát nem tükörszimmetrikus, az idő irányminősége nem az előre és visszafelé múló időre vonatkozik, hanem a geometriai irányokban tapasztalható eltérő viselkedésre. A dolgozat elképzelése szerint az idő geometriai értelemben minden irányú, az egymásba csomagolt sokdimenziós virtuális fraktál terek mozgástartalmaihoz igazított módon.
A létező valóság egymásba csomagolt virtuális fraktál terekben létezik, minden egyes términőség keletkezik, létezik és megszűnik. Minden egyes térelem keletkezésekor időléptéket és órát kap. Az időléptéket és az órát is az együttműködő rendszerek közös mozgástartalma hozza létre. Mivel az együttműködő rendszerek közös mozgástartalma irányfüggő, ezért az általuk létrehozott időlépték és az óra is irányfüggő. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az idő vektormennyiség, a különböző irányokban a rendszerek együttműködése eltérő tartalmú, összességében tehát a rendszerminőségek élettartama és időritmusa irányfüggő.
Nem kerülhető meg egy kérdés. Ha az idő vektormennyiség és irányfüggő, akkor elméletileg lehetséges-e a visszafelé múló idő, lehetséges-e a múltba történő időutazás? A dolgozat elemi együttműködésre vonatkozó elképzelései szerint, a természet egységesen úgynevezett jobbsodrású módon van felépítve. Ez azt jelenti, hogy az együttműködő rendszerek között tartós kapcsolatok csak abban az esetben valósulhatnak meg, ha a közös forgás által meghatározott rotáció vektorok, és a közös külső mozgástartalom vektor komponensek egy irányba esnek. Az idő irányminősége tehát nem tükörszimmetrikus, az idő irányminősége nem az előre és visszafelé múló időre vonatkozik, hanem a geometriai irányokban tapasztalható eltérő viselkedésre. A dolgozat elképzelése szerint az idő geometriai értelemben minden irányú, az egymásba csomagolt sokdimenziós virtuális fraktál terek mozgástartalmaihoz igazított módon.
5. 2. 5. Az időfüggvény
A kérdés megközelítése érdekében, tegyünk egy kis gondolati kitérőt a térelmélet területére. A rendszerfejlődés szemlélhető a virtuális terek keletkezése aspektusából is. Az együttműködő rendszerek közös mozgásukkal feszítik ki az új rendszerminőség virtuális terét, ez a kifeszítés értelmezhető térkisajátításként. A rendszer együttműködések térkisajátítása a dimenziótartalom növekedéséhez igazodó módon egyre javul, konkrétabban hatvány függvény szerint növekedik. Vizsgáljuk meg a térkisajátítás jelenségét egy ismert példán keresztül. A köríven, vagy a gömbfelületen mozgó pont által körbezárt terület, és térfogat, jelensége egyfajta térkisajátításként szemlélhető. Ezekben, az esetekben a térkisajátítás hatékonyságát, a kerület, és a felület, valamint a sugár arányát a „Pi” szám fejezi ki. A síkidomok, továbbá a háromdimenziós felületek között a kör, és a gömbfelület szélsőértékeket valósítanak meg, az ő (terület/kerület), valamint (térfogat/felület) arányuk a legnagyobb. Ez a gondolat általánosítható a rendszerfejlődés folyamatára. A dimenzió tartalom növekedésével a mozgó pont egyre bonyolultabb mozgásformákat jelenít meg, az általa körbezárt tér dimenziótartalma, és aránya is változó, ezért a térkisajátítás hatékonysága nem fejezhető ki egyetlen állandó értékkel. A rendszerfejlődésnél a változó térkisajátítás függvénykapcsolattal adható meg. E különös függvény értékkészletét a „Pi” számhoz hasonló úgynevezett fraktál számok alkotják. A dolgozat hipotézise szerint: a „π(v)” függvény a mozgástartalom és az általa kisajátított virtuális tér kapcsolatát tartalmazza. A „π(v)” függvény fraktál függvény értékkészletét fraktál számok alkotják. E megközelítésben a „Pi” szám egy függvény lokális értékeként szemlélhető, vagy más aspektusból szemlélve a mozgás hat a „Pi” értékére. Más aspektusból szemlélve a „Pi” szám hasonlóan viselkedik, mint a mozgástörvényekben szereplő tömeg arányossági tényező, amely a mozgás hatására változik. A dolgozat hetedik fejezetében szereplő elképzelés szerint „π(v)” függvény értékei egyedileg is szélsőértékeket képviselnek. A függvényértékek egymásból a Lorentz transzformációhoz teljes mértékben hasonló módon képezhetők {π’ = π*(1- VK2 /VL2)-1/2}, vagy a { π’ = π*(1+ VK2 /VB2)1/2}. Ez azt jelenti, hogy az ismétlődő kölcsönhatások során a mindenkori külső, és a belső mozgástartalmaktól függően javul a térkisajátítás hatékonysága. Az összefüggés alkalmazható a rendszerszintek tört dimenzióváltozásai esetében éppen úgy, mint a rendszerszintek közötti, egész dimenzióértékeket képviselő dimenzióváltozások esetében. A transzformáció korlátos, egyhez tart, a rendszerszinteken dimenzióváltás következik be, a „Nagy Egész” szintjén már nem javítható a térkisajátítás így a rendszerfejlődés leáll, hiszen a külső mozgástartalom belső mozgástartalommá alakult, nincs ami a rendszerfejlődés folyamatát, tovább vigye. Tulajdonképpen az univerzum méretét ez a jelenség korlátozza, vagy meghatározza.
Most térjünk vissza az idő aspektusra. A mozgás nemcsak a rendszerek virtuális terét feszíti ki, de megjeleníti azok időléptékét, és az élettartamukra jellemző órákat is elindítja. E jelenségek szorosan kapcsolódnak a virtuális térjellemzőkhöz, és a térkisajátításokhoz hasonlóan változók. A rendszerfejlődés során tehát, nemcsak a térkisajátítás, hanem az időléptékek, és a rendszerek élettartama is változó. A dolgozat hipotézise szerint: „Az {e(v)} függvény a mozgástartalom és az általa létrehozott időlépték kapcsolatát képviseli.” /Az {e} számot az {F(x) = (1+1/x)x} sorozat határértékeként közelítően {e ≈ 2,71828…} értelmezik./
Az {e(v)} függvény fraktál függvény, értékkészletét fraktál számok alkotják.
A mozgás és az idő kapcsolatát az {e(v)} függvény fejezi ki, ezért azonosítható a rendszerfejlődés időfüggvényeként. Az {e(v)} függvény esetében a dolgozatnak még nem sikerült a részleteket kibontania, de feltételezhető, ha ez sikerül, akkor sok tekintetben hasonló megállapítások tehetők majd, mint a „π(v)” függvény esetében.
A kérdés megközelítése érdekében, tegyünk egy kis gondolati kitérőt a térelmélet területére. A rendszerfejlődés szemlélhető a virtuális terek keletkezése aspektusából is. Az együttműködő rendszerek közös mozgásukkal feszítik ki az új rendszerminőség virtuális terét, ez a kifeszítés értelmezhető térkisajátításként. A rendszer együttműködések térkisajátítása a dimenziótartalom növekedéséhez igazodó módon egyre javul, konkrétabban hatvány függvény szerint növekedik. Vizsgáljuk meg a térkisajátítás jelenségét egy ismert példán keresztül. A köríven, vagy a gömbfelületen mozgó pont által körbezárt terület, és térfogat, jelensége egyfajta térkisajátításként szemlélhető. Ezekben, az esetekben a térkisajátítás hatékonyságát, a kerület, és a felület, valamint a sugár arányát a „Pi” szám fejezi ki. A síkidomok, továbbá a háromdimenziós felületek között a kör, és a gömbfelület szélsőértékeket valósítanak meg, az ő (terület/kerület), valamint (térfogat/felület) arányuk a legnagyobb. Ez a gondolat általánosítható a rendszerfejlődés folyamatára. A dimenzió tartalom növekedésével a mozgó pont egyre bonyolultabb mozgásformákat jelenít meg, az általa körbezárt tér dimenziótartalma, és aránya is változó, ezért a térkisajátítás hatékonysága nem fejezhető ki egyetlen állandó értékkel. A rendszerfejlődésnél a változó térkisajátítás függvénykapcsolattal adható meg. E különös függvény értékkészletét a „Pi” számhoz hasonló úgynevezett fraktál számok alkotják. A dolgozat hipotézise szerint: a „π(v)” függvény a mozgástartalom és az általa kisajátított virtuális tér kapcsolatát tartalmazza. A „π(v)” függvény fraktál függvény értékkészletét fraktál számok alkotják. E megközelítésben a „Pi” szám egy függvény lokális értékeként szemlélhető, vagy más aspektusból szemlélve a mozgás hat a „Pi” értékére. Más aspektusból szemlélve a „Pi” szám hasonlóan viselkedik, mint a mozgástörvényekben szereplő tömeg arányossági tényező, amely a mozgás hatására változik. A dolgozat hetedik fejezetében szereplő elképzelés szerint „π(v)” függvény értékei egyedileg is szélsőértékeket képviselnek. A függvényértékek egymásból a Lorentz transzformációhoz teljes mértékben hasonló módon képezhetők {π’ = π*(1- VK2 /VL2)-1/2}, vagy a { π’ = π*(1+ VK2 /VB2)1/2}. Ez azt jelenti, hogy az ismétlődő kölcsönhatások során a mindenkori külső, és a belső mozgástartalmaktól függően javul a térkisajátítás hatékonysága. Az összefüggés alkalmazható a rendszerszintek tört dimenzióváltozásai esetében éppen úgy, mint a rendszerszintek közötti, egész dimenzióértékeket képviselő dimenzióváltozások esetében. A transzformáció korlátos, egyhez tart, a rendszerszinteken dimenzióváltás következik be, a „Nagy Egész” szintjén már nem javítható a térkisajátítás így a rendszerfejlődés leáll, hiszen a külső mozgástartalom belső mozgástartalommá alakult, nincs ami a rendszerfejlődés folyamatát, tovább vigye. Tulajdonképpen az univerzum méretét ez a jelenség korlátozza, vagy meghatározza.
Most térjünk vissza az idő aspektusra. A mozgás nemcsak a rendszerek virtuális terét feszíti ki, de megjeleníti azok időléptékét, és az élettartamukra jellemző órákat is elindítja. E jelenségek szorosan kapcsolódnak a virtuális térjellemzőkhöz, és a térkisajátításokhoz hasonlóan változók. A rendszerfejlődés során tehát, nemcsak a térkisajátítás, hanem az időléptékek, és a rendszerek élettartama is változó. A dolgozat hipotézise szerint: „Az {e(v)} függvény a mozgástartalom és az általa létrehozott időlépték kapcsolatát képviseli.” /Az {e} számot az {F(x) = (1+1/x)x} sorozat határértékeként közelítően {e ≈ 2,71828…} értelmezik./
Az {e(v)} függvény fraktál függvény, értékkészletét fraktál számok alkotják.
A mozgás és az idő kapcsolatát az {e(v)} függvény fejezi ki, ezért azonosítható a rendszerfejlődés időfüggvényeként. Az {e(v)} függvény esetében a dolgozatnak még nem sikerült a részleteket kibontania, de feltételezhető, ha ez sikerül, akkor sok tekintetben hasonló megállapítások tehetők majd, mint a „π(v)” függvény esetében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése