1. 3. A rendszerfejlődés elve
A létező valóság jelenségei különböző méretűek, de tapasztalat szerint valamennyien hasonló építőelemekből épülnek fel. Az atomok jelenlétét sikerült kimutatni a molekulákban, a molekulákat a sejtekben, és kristályokban, a kristályokat a kőzetekben, a különféle kőzeteket, és atomokat a bolygók, valamint a csillagok anyagában, a csillagok jelen vannak a galaxisokban, a galaxisok a galaxis halmazokban, és így tovább. Ha a kis méretek felé tekintünk, hasonló jelenséggel találkozhatunk, hiszen például, az atomok körül elektronok keringnek, ez az úgynevezett elektronfelhő bizonyos esetekben képes fotonokat kibocsátani, vagy befogadni. Úgy tűnik, léteznek kis építőelemek, és létezik építkezési szisztéma is, ami a létező valóság jelenségeit egymásba csomagolt szerkezetekként egységes egésszé formálja. Az építőelemek, valamint az építési szisztéma létét a dolgozat eredendően létezőként fogadja el, és a jelenségek azonos építőelemekből történő építkezésének elvét, mint a rendszerfejlődés elvét azonosítja.
Ezek szerint léteznek alkatrészekkel nem rendelkező építőelemek, amelyekből a jelenségek építkeznek, és szükségszerűen létezik egy olyan jelenség is, ami minden létezőt magába foglal. Közelítsük meg e szélsőértékként szemlélhető jelenségeket először a filozófia, majd a matematikai sorozatok aspektusából.
¤¤¤ "A minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész” csak belső, a tovább már nem osztható elemi részek csak külső minőséggel rendelkeznek. " /Más aspektusból közelítve a "legnagyobbnak nincs külseje, a legkisebbnek nincs belseje.."/
Erre a következtetésre jutott időszámításunk előtt háromszáz évvel korábban egy Hui Si nevű főminiszter, de hasonló gondolatot hordoz Démokritosz atomelmélete is, és tőlük függetlenül erre a következtetésre jutott e dolgozat is. A kijelentés polgárpukkasztó jellegű, de ezzel az aspektussal ne foglalkozzunk. A kijelentés tartalmi lényegét közelítsük meg a logika ösvényén. Tegyük fel a kérdést a minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész” külső környezetében létezhet-e valami? Nyilvánvalóan nem, hiszen akkor ő nem lenne a mindent magába foglaló „Nagy Egész”. Tegyünk fel hasonló kérdést a tovább már nem osztható elemi részekkel kapcsolatban is. Lehet tovább már nem osztható az olyan jelenség, amelynek struktúrája részekre bontható? Nyilvánvalóan nem, ezért az elemi részek zérus-közeli méretekkel rendelkező struktúrájú, vagy más aspektusból szemlélve belső szerkezettel nem rendelkező jelenségek. A dolgozat elképzelése szerint e jelenségek a tudat hatókörén kívül esnek, így csak egyfajta határátmenetként alkotható róluk elképzelés. /A dolgozatrészekben több helyen megjelennek a szélsőértékekkel kapcsolatos megközelítési lehetőségek./ Most szemléljük a rendszerfejlődés folyamatát ismét, és tegyük fel a kérdést: miből építkeznek a létező valóság jelenségei? A belső struktúra nélküli, csupán külső mozgásminőséggel rendelkező építőelemekből? Akkor mi az, ami mozog? Elképesztő következtetésre jutottunk a SEMMI mozog, ez az, ami a létező valóság jelenségeit alkotja, hasonló következtetésre jutottak a tibeti metafizikusok is, amikor azt állították, hogy a jelenségek lényegük szerint „üresek” /dukka/. Itt valami ellentmondást érzünk, ez nem lehet igaz. Az ellentmondás valóban létezik de csak a mi tudatunkban, ezért szerepelt az előzőkben a kijelentés, amely szerint a jelenségek szélsőértékei a „Nagy Egész” és az „Elemi Rendszer” a tudat hatókörén kívül esnek. /Az ellentmondás hasonló jellegű, mint amivel a geometria esetében találkozhatunk. Az egydimenziós vonal jelensége építkezhet a zérus dimenzió értékű pontokból? Nyilvánvalóan nem, gondoljunk a zérussal történő szorzás értelmezésére, ezért a vonal építőelemeinek mérete, bár nagyon közel eshetnek a zérushoz, de nem lehetnek azonosak vele./
¤¤¤ A matematikai sorozatok aspektusából szemlélve a rendszerfejlődés folyamatát, úgy tűnik, mintha a létező valóság jelenségei méretjellemzők szerint sorozatba rendezhetők lennének. A „Nagy Egész” részei, majd a részek-részei, és a részek további részei természetszerűen mind csökkenő méretekkel rendelkeznek. Kijelenthető, hogy az egymásba épülő alkatrészek sorozata monoton csökken, ugyanakkor egyetlen létező sem lehet kisebb zérusnál, hiszen elképzelésünk szerint ilyen jelenségek nem létezhetnek. A matematika gyakorlata szerint, ha egy sorozat monoton csökken és korlátos, akkor konvergens. Ha a sorozat konvergens, akkor létezik határértéke. Ez a határérték értelmezhető a tovább már nem osztható elemi részként, vagy más szóhasználattal élve elemi rendszerként, minden létező építőelemeként.
A dolgozat külön fejezetei igyekeznek megvilágítani, és értelmezni a rendszerfejlődés szélsőértékeinek különös jelenségét, amelyek a logikai következtetések során hasonlóan viselkednek, hasonló funkciót látnak el, mint a matematika gyakorlatában a zérus és a végtelen gondolati konstrukciók.
A dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés a szélsőértékek között folyamatosan zajlik, de nem egyirányú, hanem kétirányú folyamatként. A rendszerfejlődés az elemi szintek irányából szemlélve építkező jellegű, a Nagy Egész irányából szemlélve pedig bontó jellegű, e két aspektus minden rendszer, és rendszerminőség esetében egyidejűleg jelen van. A rendszerfejlődés építkező és bontó jellegű aspektusának viszonya a környezettel folytatott anyagcserében jelenik meg, és a környezetben található anyagcsere készlettől függ.
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóség jelenségeit a szélsőértékek közötti átmeneti jelenségek, az úgynevezett rendszerek és rendszerminőségek alkotják.
A létező valóság jelenségei különböző méretűek, de tapasztalat szerint valamennyien hasonló építőelemekből épülnek fel. Az atomok jelenlétét sikerült kimutatni a molekulákban, a molekulákat a sejtekben, és kristályokban, a kristályokat a kőzetekben, a különféle kőzeteket, és atomokat a bolygók, valamint a csillagok anyagában, a csillagok jelen vannak a galaxisokban, a galaxisok a galaxis halmazokban, és így tovább. Ha a kis méretek felé tekintünk, hasonló jelenséggel találkozhatunk, hiszen például, az atomok körül elektronok keringnek, ez az úgynevezett elektronfelhő bizonyos esetekben képes fotonokat kibocsátani, vagy befogadni. Úgy tűnik, léteznek kis építőelemek, és létezik építkezési szisztéma is, ami a létező valóság jelenségeit egymásba csomagolt szerkezetekként egységes egésszé formálja. Az építőelemek, valamint az építési szisztéma létét a dolgozat eredendően létezőként fogadja el, és a jelenségek azonos építőelemekből történő építkezésének elvét, mint a rendszerfejlődés elvét azonosítja.
Ezek szerint léteznek alkatrészekkel nem rendelkező építőelemek, amelyekből a jelenségek építkeznek, és szükségszerűen létezik egy olyan jelenség is, ami minden létezőt magába foglal. Közelítsük meg e szélsőértékként szemlélhető jelenségeket először a filozófia, majd a matematikai sorozatok aspektusából.
¤¤¤ "A minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész” csak belső, a tovább már nem osztható elemi részek csak külső minőséggel rendelkeznek. " /Más aspektusból közelítve a "legnagyobbnak nincs külseje, a legkisebbnek nincs belseje.."/
Erre a következtetésre jutott időszámításunk előtt háromszáz évvel korábban egy Hui Si nevű főminiszter, de hasonló gondolatot hordoz Démokritosz atomelmélete is, és tőlük függetlenül erre a következtetésre jutott e dolgozat is. A kijelentés polgárpukkasztó jellegű, de ezzel az aspektussal ne foglalkozzunk. A kijelentés tartalmi lényegét közelítsük meg a logika ösvényén. Tegyük fel a kérdést a minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész” külső környezetében létezhet-e valami? Nyilvánvalóan nem, hiszen akkor ő nem lenne a mindent magába foglaló „Nagy Egész”. Tegyünk fel hasonló kérdést a tovább már nem osztható elemi részekkel kapcsolatban is. Lehet tovább már nem osztható az olyan jelenség, amelynek struktúrája részekre bontható? Nyilvánvalóan nem, ezért az elemi részek zérus-közeli méretekkel rendelkező struktúrájú, vagy más aspektusból szemlélve belső szerkezettel nem rendelkező jelenségek. A dolgozat elképzelése szerint e jelenségek a tudat hatókörén kívül esnek, így csak egyfajta határátmenetként alkotható róluk elképzelés. /A dolgozatrészekben több helyen megjelennek a szélsőértékekkel kapcsolatos megközelítési lehetőségek./ Most szemléljük a rendszerfejlődés folyamatát ismét, és tegyük fel a kérdést: miből építkeznek a létező valóság jelenségei? A belső struktúra nélküli, csupán külső mozgásminőséggel rendelkező építőelemekből? Akkor mi az, ami mozog? Elképesztő következtetésre jutottunk a SEMMI mozog, ez az, ami a létező valóság jelenségeit alkotja, hasonló következtetésre jutottak a tibeti metafizikusok is, amikor azt állították, hogy a jelenségek lényegük szerint „üresek” /dukka/. Itt valami ellentmondást érzünk, ez nem lehet igaz. Az ellentmondás valóban létezik de csak a mi tudatunkban, ezért szerepelt az előzőkben a kijelentés, amely szerint a jelenségek szélsőértékei a „Nagy Egész” és az „Elemi Rendszer” a tudat hatókörén kívül esnek. /Az ellentmondás hasonló jellegű, mint amivel a geometria esetében találkozhatunk. Az egydimenziós vonal jelensége építkezhet a zérus dimenzió értékű pontokból? Nyilvánvalóan nem, gondoljunk a zérussal történő szorzás értelmezésére, ezért a vonal építőelemeinek mérete, bár nagyon közel eshetnek a zérushoz, de nem lehetnek azonosak vele./
¤¤¤ A matematikai sorozatok aspektusából szemlélve a rendszerfejlődés folyamatát, úgy tűnik, mintha a létező valóság jelenségei méretjellemzők szerint sorozatba rendezhetők lennének. A „Nagy Egész” részei, majd a részek-részei, és a részek további részei természetszerűen mind csökkenő méretekkel rendelkeznek. Kijelenthető, hogy az egymásba épülő alkatrészek sorozata monoton csökken, ugyanakkor egyetlen létező sem lehet kisebb zérusnál, hiszen elképzelésünk szerint ilyen jelenségek nem létezhetnek. A matematika gyakorlata szerint, ha egy sorozat monoton csökken és korlátos, akkor konvergens. Ha a sorozat konvergens, akkor létezik határértéke. Ez a határérték értelmezhető a tovább már nem osztható elemi részként, vagy más szóhasználattal élve elemi rendszerként, minden létező építőelemeként.
A dolgozat külön fejezetei igyekeznek megvilágítani, és értelmezni a rendszerfejlődés szélsőértékeinek különös jelenségét, amelyek a logikai következtetések során hasonlóan viselkednek, hasonló funkciót látnak el, mint a matematika gyakorlatában a zérus és a végtelen gondolati konstrukciók.
A dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés a szélsőértékek között folyamatosan zajlik, de nem egyirányú, hanem kétirányú folyamatként. A rendszerfejlődés az elemi szintek irányából szemlélve építkező jellegű, a Nagy Egész irányából szemlélve pedig bontó jellegű, e két aspektus minden rendszer, és rendszerminőség esetében egyidejűleg jelen van. A rendszerfejlődés építkező és bontó jellegű aspektusának viszonya a környezettel folytatott anyagcserében jelenik meg, és a környezetben található anyagcsere készlettől függ.
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóség jelenségeit a szélsőértékek közötti átmeneti jelenségek, az úgynevezett rendszerek és rendszerminőségek alkotják.
A létező valóság jelenségei, "egymásba csomagolt" rendszerminőségek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése