1. 6. A rendszerfejlődés további szakaszai
A dolgozat az ismeretlen ösvényen haladva a rendszerfejlődés különféle aspektusaival váltakozó sorrendben foglalkozott. A rendszerelméleti, a rendszer térelméleti, a rendszer időelméleti, a fraktál elméleti, a fraktál káoszelméleti, és a fraktál számelméleti, valamint a rendszerminőségek észlelhetőségével kapcsolatos részek ismétlődő, fokozatos egymásra hatásaként jelentek meg az új felismerések. Ez az ismertető rövid keresztmetszetet szeretne adni az új szemlélet egészéről, így taktikai okokból az egyes részeket, egymás utáni sorrendben tárgyalja, teszi ezt annak tudatában, miszerint az új szemlélet egésze csak a rész aspektusok együttesében, szintézisében jelenhet meg. Mielőtt a rendszerfejlődés további szakaszait áttekintenénk, ejtsünk néhány szót a rendszerfejlődés egészéről, annak fő elveiről.
1. 6. 1. A rendszerfejlődés „virtuális lengés” aspektusai
A rendszerfejlődés tulajdonképpen az elemi aszimmetria, és az elemi kölcsönhatás átörökítéséről, és az ismétlődések sokféle csoportos kombinációiról szól, amelyek változatos formában, egyfajta hierarchikus elemekből álló sorozatokként jelennek meg. E sorozatok differenciáltabb megközelítésben fraktál konstrukciók, így a dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés vizsgálható az aszimmetria-, a kölcsönhatás-, a térkisajátítás-, az időléptékek-, a mozgástartalmak-, és még további fraktál konstrukciók aspektusából ezek együtt képesek a rendszerfejlődés tartalmi lényegének megjelenítésére.
Az egyik rendszerhipotézis szerint: „Az univerzum, mint egész mozdulatlan, nem fejlődik, és időtlen, virtuális lengései során minőségeket jelenít meg. A minőségek külső energiafelhasználás nélkül a rendszerek konstrukciós együttállása, rendszerkapcsolatai következtében jelennek meg. Rendszerek építkező és bomló jellegű konstrukciós együttállásai, ellentétes irányú gyorsuló folyamatokban valósulnak meg.” Köszönjük szépen az ilyen kijelentéseket, most már csak a kijelentés lényegét, és az egyes fogalmak jelentéstartalmát nem értjük. A rendszerfejlődés egészének megértéséhez e kijelentés megértésén keresztül vezet az ösvény, ezért tekintsük át a kijelentés néhány aspektusát:
þ „Az univerzum, mint egész mozdulatlan, nem fejlődik”: Az Univerzum azonosítható a minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész” gondolati konstrukcióval, amelynek csak belső minőségei léteznek. Mivel bármiféle mozgás, és változás csak viszonylagos módon képes megjelenni, ezért a Nagy Egész új minősége időtlen, és változatlan, hiszen rajta kívül nem létezik olyan jelenség, amihez viszonyítva változhatna, így a létező valóság jelenségei az alrendszerek, a belső minőségek átrendeződésével, változásaival kapcsolatosak.
þ „Virtuális lengései során minőségeket jelenít meg”: A kijelentés tartalmi lényegének megközelítése érdekében gondolatban tekintsünk egy hagyományos fonál ingára, amely a jelenlegi szemlélet szerint, gravitációs erőtérben lengéseket végez. Az ingamozgás legmagasabb pontján az inga egy nagyon rövid ideig mozdulatlan, így mozgási energiája zérus közeli, viszont potenciális energiája itt a legnagyobb. Az inga e ponttól gyorsuló mozgást folytatva a legalacsonyabb ponton éri el legnagyobb sebességét, de ezen a ponton már nem gyorsul, és a potenciális energia értéke zérus közeli. Érzékelhető a potenciális, és a mozgási energia folyamatos, egymásba történő átalakulása, ugyanakkor az energia összege változatlan marad. Az ingamozgás eseményhalmaza szemlélhető szélsőértékek közötti átmeneti jelenségekként, amelyek ellentétes irányú gyorsuló folyamatok egységeként valósulnak meg. A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság jelenségei is nagyon hasonló módon jelennek meg, a szélsőértékek között zajló, tartalmi lényegét tekintve ingamozgás-szerű folyamatokban. A létező valóság úgynevezett virtuális, lengései, és gyorsuló folyamatai nem kétkomponensű, kétdimenziós jelenségek. A létező valóság virtuális lengései sokkomponensű, sokdimenziós jelenségek, amelyek az anyagcsere folyamatok összetett csatolt folyamataiban valósulnak meg sokdimenziós eseményhalmazt alkotva. A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság jelenségei fraktál alakzatba rendezhetők, ez az úgynevezett természet fraktál. A természet fraktál szintjei között és a szinteken is számos ilyen virtuális lengésként értelmezhető folyamat zajlik, amelyek összessége alkotja az univerzum szuperlengését. Ez a szuperlengés egészét, és részeit tekintve is fraktál minőséget képvisel. A megértést segítő példaként tekintsünk az elemek periodikus rendszerére, amely az atomok rendszerszintjét képviseli. Az elemek konstrukciói tekinthetők szélsőértékek közötti átmenetekként. Az átmenetek szélsőértékeit a változékonysági hajlam tekintetében az úgynevezett fúziós ágon a hidrogén, az úgynevezett fissziós ágon a transzurán elemek valamelyike képviseli, ők tekinthetők egy képzeletbeli virtuális inga legmagasabb helyzetének. A virtuális inga legalacsonyabb helyzeteként a vas atom azonosítható, hiszen ő tekinthető a legstabilabb konstrukciónak. A virtuális lengés a változékonyság és a stabilitás szélsőértékei között zajlik kétirányú, ellentétesen gyorsuló folyamatok egységeként.
A dolgozat az ismeretlen ösvényen haladva a rendszerfejlődés különféle aspektusaival váltakozó sorrendben foglalkozott. A rendszerelméleti, a rendszer térelméleti, a rendszer időelméleti, a fraktál elméleti, a fraktál káoszelméleti, és a fraktál számelméleti, valamint a rendszerminőségek észlelhetőségével kapcsolatos részek ismétlődő, fokozatos egymásra hatásaként jelentek meg az új felismerések. Ez az ismertető rövid keresztmetszetet szeretne adni az új szemlélet egészéről, így taktikai okokból az egyes részeket, egymás utáni sorrendben tárgyalja, teszi ezt annak tudatában, miszerint az új szemlélet egésze csak a rész aspektusok együttesében, szintézisében jelenhet meg. Mielőtt a rendszerfejlődés további szakaszait áttekintenénk, ejtsünk néhány szót a rendszerfejlődés egészéről, annak fő elveiről.
1. 6. 1. A rendszerfejlődés „virtuális lengés” aspektusai
A rendszerfejlődés tulajdonképpen az elemi aszimmetria, és az elemi kölcsönhatás átörökítéséről, és az ismétlődések sokféle csoportos kombinációiról szól, amelyek változatos formában, egyfajta hierarchikus elemekből álló sorozatokként jelennek meg. E sorozatok differenciáltabb megközelítésben fraktál konstrukciók, így a dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés vizsgálható az aszimmetria-, a kölcsönhatás-, a térkisajátítás-, az időléptékek-, a mozgástartalmak-, és még további fraktál konstrukciók aspektusából ezek együtt képesek a rendszerfejlődés tartalmi lényegének megjelenítésére.
Az egyik rendszerhipotézis szerint: „Az univerzum, mint egész mozdulatlan, nem fejlődik, és időtlen, virtuális lengései során minőségeket jelenít meg. A minőségek külső energiafelhasználás nélkül a rendszerek konstrukciós együttállása, rendszerkapcsolatai következtében jelennek meg. Rendszerek építkező és bomló jellegű konstrukciós együttállásai, ellentétes irányú gyorsuló folyamatokban valósulnak meg.” Köszönjük szépen az ilyen kijelentéseket, most már csak a kijelentés lényegét, és az egyes fogalmak jelentéstartalmát nem értjük. A rendszerfejlődés egészének megértéséhez e kijelentés megértésén keresztül vezet az ösvény, ezért tekintsük át a kijelentés néhány aspektusát:
þ „Az univerzum, mint egész mozdulatlan, nem fejlődik”: Az Univerzum azonosítható a minden létezőt magába foglaló „Nagy Egész” gondolati konstrukcióval, amelynek csak belső minőségei léteznek. Mivel bármiféle mozgás, és változás csak viszonylagos módon képes megjelenni, ezért a Nagy Egész új minősége időtlen, és változatlan, hiszen rajta kívül nem létezik olyan jelenség, amihez viszonyítva változhatna, így a létező valóság jelenségei az alrendszerek, a belső minőségek átrendeződésével, változásaival kapcsolatosak.
þ „Virtuális lengései során minőségeket jelenít meg”: A kijelentés tartalmi lényegének megközelítése érdekében gondolatban tekintsünk egy hagyományos fonál ingára, amely a jelenlegi szemlélet szerint, gravitációs erőtérben lengéseket végez. Az ingamozgás legmagasabb pontján az inga egy nagyon rövid ideig mozdulatlan, így mozgási energiája zérus közeli, viszont potenciális energiája itt a legnagyobb. Az inga e ponttól gyorsuló mozgást folytatva a legalacsonyabb ponton éri el legnagyobb sebességét, de ezen a ponton már nem gyorsul, és a potenciális energia értéke zérus közeli. Érzékelhető a potenciális, és a mozgási energia folyamatos, egymásba történő átalakulása, ugyanakkor az energia összege változatlan marad. Az ingamozgás eseményhalmaza szemlélhető szélsőértékek közötti átmeneti jelenségekként, amelyek ellentétes irányú gyorsuló folyamatok egységeként valósulnak meg. A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság jelenségei is nagyon hasonló módon jelennek meg, a szélsőértékek között zajló, tartalmi lényegét tekintve ingamozgás-szerű folyamatokban. A létező valóság úgynevezett virtuális, lengései, és gyorsuló folyamatai nem kétkomponensű, kétdimenziós jelenségek. A létező valóság virtuális lengései sokkomponensű, sokdimenziós jelenségek, amelyek az anyagcsere folyamatok összetett csatolt folyamataiban valósulnak meg sokdimenziós eseményhalmazt alkotva. A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság jelenségei fraktál alakzatba rendezhetők, ez az úgynevezett természet fraktál. A természet fraktál szintjei között és a szinteken is számos ilyen virtuális lengésként értelmezhető folyamat zajlik, amelyek összessége alkotja az univerzum szuperlengését. Ez a szuperlengés egészét, és részeit tekintve is fraktál minőséget képvisel. A megértést segítő példaként tekintsünk az elemek periodikus rendszerére, amely az atomok rendszerszintjét képviseli. Az elemek konstrukciói tekinthetők szélsőértékek közötti átmenetekként. Az átmenetek szélsőértékeit a változékonysági hajlam tekintetében az úgynevezett fúziós ágon a hidrogén, az úgynevezett fissziós ágon a transzurán elemek valamelyike képviseli, ők tekinthetők egy képzeletbeli virtuális inga legmagasabb helyzetének. A virtuális inga legalacsonyabb helyzeteként a vas atom azonosítható, hiszen ő tekinthető a legstabilabb konstrukciónak. A virtuális lengés a változékonyság és a stabilitás szélsőértékei között zajlik kétirányú, ellentétesen gyorsuló folyamatok egységeként.
A dolgozat elképzelése szerint a létező valóság eseményhalmaza sok ilyen virtuális lengést tartalmaz, és valamennyi lengéshez kapcsolható egy-egy sajátos periódusos rendszer. E periódusos rendszerek és a vonatkozó szabályok is osztály szinten hasonlók, mint az a továbbiakban érzékelhető lesz ez a hasonlóság a létező valóság, fraktál minőségéből adódik.
þ „A minőségek külső energiafelhasználás nélkül, a rendszerek konstrukciós együttállása, rendszerkapcsolatai következtében jelennek meg.” Ez a kijelentés polgárpukkasztó jellegű, hiszen tanult viselkedésünktől mi sem áll távolabb, mint az úgynevezett örökmozgó, és ha nincs örökmozgó, akkor ugye minden változás energia felhasználással jár, ami egy kezdeti állapotból egy befejező állapothoz tart. E gondolatok vezetnek az úgynevezett entrópia fogalmán keresztül a rendezetlenség monoton növekedéséhez, az ismert hő halál elmélethez. Az új szemlélet ettől differenciáltabb képet vázol. A szélsőértékekből célszerű kiindulni, amelyek megváltoztathatatlanok, hiszen az elemi rendszerek tovább már nem oszthatók, számuk nem szaporítható, így a Nagy Egész sem változhat. A rendszerfejlődés tehát kisarkítva megváltoztathatatlan szélsőértékek közötti átmenetekről szól, amik viszont tapasztalatok szerint megváltoztathatók. A kérdés tehát az, milyen módon lesz a megváltoztathatatlanból megváltoztatható, majd ismét megváltoztathatatlan? Éppen erről szól a dolgozat, és ez képezi az új természetszemlélet egyik súlyponti részét. A megértés céljából idézzük fel az elemi kölcsönhatás lényegét a közös minőségmegjelenítés módját. Az elemi rendszerek egymást megközelítve együttes mozgásukkal létrehoznak egy olyan térkörnyezetet, amelyből más hasonló jelenségeket kiszorítanak, de ez az együttműködés autonóm megváltoztathatatlan jellegüket nem érinti. Más aspektusból szemlélve az elemi rendszerek az együttműködést nem veszik észre, ugyanakkor egy megváltozott minőségkörnyezetet teremtenek, amely már bomlásra képes, így megváltoztatható. Az elemi együttműködések által létrehozott rendszerminőség parciális viselkedésre, egyensúly tartására is képes. A rendszerfejlődés egyik misztikusnak tűnő eleme szerint ezek az új rendszerminőségek további együttműködésre képesek, és élettartamuk meghaladja az alkotó elemeik élettartamát, ezt a fantasztikus lehetőséget az anyagcsere kapcsolatok teszik lehetővé. A dolgozat elképzelései szerint a rendszerek együttműködéseinél, a kölcsönhatásoknál nem érvényesülnek Newton mozgástörvényei, ezek ugyanis nem egyszerű hatás ellenhatás kapcsolatok, tehát nem úgynevezett erő kapcsolatok. A rendszerek kölcsönhatása fraktál vektor szorzatokkal és fraktál függvények differenciálhányadosaival közelíthetők, és lényegüket tekintve szabályozási, vezérlési, tartalmat hordoznak, egymástól lineáris értelemben független hatások. A rendszerek parciális egyensúlytartó kapcsolataiban, viszont jó közelítésként alkalmazhatók az ismert mozgástörvények. /A vázolt elképzelés differenciáltabb alakban szerepel a fraktál térelméleti megközelítéseknél./
E különös bevezető után most szemléljük a rendszerfejlődés egészét, mint egy sajátos szuperlengést. Célszerűnek tűnik a rendszerszerveződés folyamatát bizonyos rendszertípusokhoz kapcsoltan bemutatni. A dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés az alábbi rendszertípusok szerint csoportosítható: elemi rendszerek, binomiális rendszerek, domináns struktúrájú rendszerek, domináns állapotkörnyezetű rendszerek, centrális aszimmetriák, galaxis együttműködések, galaxis együttműködések együttműködései, virtuális tércellák, Nagy egész. A rendszerfejlődés egészére és minden részletére is jellemző a rendszerminőségek bizonyos haranggörbe szerinti változása. Különös módon a rendszerek alrendszerei a galaxisok szintjéig építkező jellegű kölcsönhatásokban vesznek részt, és így az alrendszerek spektrum szintje, továbbá az alrendszerek parciális tere egyaránt növekszik, de a galaxis szint felett ez a folyamat megváltozik. A galaxisok középponti részében, az úgynevezett fekete lyukakként azonosított térkörnyezetek, ugyanis a dolgozat elképzelése szerint egyfajta bontó centrumokként működnek, amely az alrendszerek spektrumának rendszerszintjét csökkenti, és szétszórja őket, ugyanakkor az általuk kisajátított parciális térkörnyezet továbbra is monoton nő. A további együttműködések során a kisajátított parciális térkörnyezet tovább nő, de az alrendszerek struktúrája tovább aprózódik, az elemek egyedileg közelítenek az elemi rendszerek szintjéhez, de amíg az elemi rendszerek dimenziótartománya alsó szélsőértéket képvisel, addig a lebontott, és szétszórt rendszerek dimenziótartománya felső szélsőértéket képvisel.
þ „A minőségek külső energiafelhasználás nélkül, a rendszerek konstrukciós együttállása, rendszerkapcsolatai következtében jelennek meg.” Ez a kijelentés polgárpukkasztó jellegű, hiszen tanult viselkedésünktől mi sem áll távolabb, mint az úgynevezett örökmozgó, és ha nincs örökmozgó, akkor ugye minden változás energia felhasználással jár, ami egy kezdeti állapotból egy befejező állapothoz tart. E gondolatok vezetnek az úgynevezett entrópia fogalmán keresztül a rendezetlenség monoton növekedéséhez, az ismert hő halál elmélethez. Az új szemlélet ettől differenciáltabb képet vázol. A szélsőértékekből célszerű kiindulni, amelyek megváltoztathatatlanok, hiszen az elemi rendszerek tovább már nem oszthatók, számuk nem szaporítható, így a Nagy Egész sem változhat. A rendszerfejlődés tehát kisarkítva megváltoztathatatlan szélsőértékek közötti átmenetekről szól, amik viszont tapasztalatok szerint megváltoztathatók. A kérdés tehát az, milyen módon lesz a megváltoztathatatlanból megváltoztatható, majd ismét megváltoztathatatlan? Éppen erről szól a dolgozat, és ez képezi az új természetszemlélet egyik súlyponti részét. A megértés céljából idézzük fel az elemi kölcsönhatás lényegét a közös minőségmegjelenítés módját. Az elemi rendszerek egymást megközelítve együttes mozgásukkal létrehoznak egy olyan térkörnyezetet, amelyből más hasonló jelenségeket kiszorítanak, de ez az együttműködés autonóm megváltoztathatatlan jellegüket nem érinti. Más aspektusból szemlélve az elemi rendszerek az együttműködést nem veszik észre, ugyanakkor egy megváltozott minőségkörnyezetet teremtenek, amely már bomlásra képes, így megváltoztatható. Az elemi együttműködések által létrehozott rendszerminőség parciális viselkedésre, egyensúly tartására is képes. A rendszerfejlődés egyik misztikusnak tűnő eleme szerint ezek az új rendszerminőségek további együttműködésre képesek, és élettartamuk meghaladja az alkotó elemeik élettartamát, ezt a fantasztikus lehetőséget az anyagcsere kapcsolatok teszik lehetővé. A dolgozat elképzelései szerint a rendszerek együttműködéseinél, a kölcsönhatásoknál nem érvényesülnek Newton mozgástörvényei, ezek ugyanis nem egyszerű hatás ellenhatás kapcsolatok, tehát nem úgynevezett erő kapcsolatok. A rendszerek kölcsönhatása fraktál vektor szorzatokkal és fraktál függvények differenciálhányadosaival közelíthetők, és lényegüket tekintve szabályozási, vezérlési, tartalmat hordoznak, egymástól lineáris értelemben független hatások. A rendszerek parciális egyensúlytartó kapcsolataiban, viszont jó közelítésként alkalmazhatók az ismert mozgástörvények. /A vázolt elképzelés differenciáltabb alakban szerepel a fraktál térelméleti megközelítéseknél./
E különös bevezető után most szemléljük a rendszerfejlődés egészét, mint egy sajátos szuperlengést. Célszerűnek tűnik a rendszerszerveződés folyamatát bizonyos rendszertípusokhoz kapcsoltan bemutatni. A dolgozat elképzelése szerint a rendszerfejlődés az alábbi rendszertípusok szerint csoportosítható: elemi rendszerek, binomiális rendszerek, domináns struktúrájú rendszerek, domináns állapotkörnyezetű rendszerek, centrális aszimmetriák, galaxis együttműködések, galaxis együttműködések együttműködései, virtuális tércellák, Nagy egész. A rendszerfejlődés egészére és minden részletére is jellemző a rendszerminőségek bizonyos haranggörbe szerinti változása. Különös módon a rendszerek alrendszerei a galaxisok szintjéig építkező jellegű kölcsönhatásokban vesznek részt, és így az alrendszerek spektrum szintje, továbbá az alrendszerek parciális tere egyaránt növekszik, de a galaxis szint felett ez a folyamat megváltozik. A galaxisok középponti részében, az úgynevezett fekete lyukakként azonosított térkörnyezetek, ugyanis a dolgozat elképzelése szerint egyfajta bontó centrumokként működnek, amely az alrendszerek spektrumának rendszerszintjét csökkenti, és szétszórja őket, ugyanakkor az általuk kisajátított parciális térkörnyezet továbbra is monoton nő. A további együttműködések során a kisajátított parciális térkörnyezet tovább nő, de az alrendszerek struktúrája tovább aprózódik, az elemek egyedileg közelítenek az elemi rendszerek szintjéhez, de amíg az elemi rendszerek dimenziótartománya alsó szélsőértéket képvisel, addig a lebontott, és szétszórt rendszerek dimenziótartománya felső szélsőértéket képvisel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése