1. 5. A rendszerfejlődés binomiális szakasza
Az előzőkben sikerült vázlatos elképzelést kialakítani a rendszerszerveződés kezdeti elemeivel kapcsolatban, most a rendszerfejlődés további szakaszát kellene áttekinteni. A dolgozat elképzelése szerint a következő szakasz kételemes, ismétlődő együttműködéseket tartalmaz és ezért a rendszerfejlődés binomiális szakaszaként azonosítható. E fejlődési szakasz két ellentétes irányú folyamat egységeként szemlélhető. Az egyik folyamat a diszkrét kétszereplős együttműködési képesség átöröklődésével, és monoton csökkenésével, a másik folyamat a csoportos együttműködési hajlam kialakulásával és monoton növekedésével kapcsolatos.
1. 5. 1. A diszkrét együttműködési hajlam csökkenése
A diszkrét, kétszereplős együttműködési hajlam az új rendszerminőségek külső mozgástartalmával, és autonóm, egyensúlytartó képességével kapcsolatos. A kijelentések tartalmi lényegének megragadása érdekében szemléljük az elemi kölcsönhatás jelenségét, úgy mintha alkalmas mozgásiránnyal rendelkező rugalmas golyók találkoznának, és időlegesen együttmozogva legördülnének egymáson. A közös minőségmegjelenítés, a találkozás és az egymáson történő sajátos haladó-legördülő mozgás szakaszán történik. A dolgozat elképzelése szerint ez a lehetőség megfelelő külső mozgástartalom vektorokkal rendelkező golyók esetén jelenhet meg. Hasonló esetekben a rendszerek külső mozgásvektorai kissé kitérő egyeneseken, vagy más aspektusból szemlélve, egyköpenyű forgási hiperboloid felület, átellenes alkotóin helyezkednek el. /E kérdések részletes kifejtésére a dolgozat harmadik részében kerül sor. A dolgozat elképzelése szerint a kétszereplős együttműködések esetében, a külső mozgástartalom vektorokból, egy háromkomponensű, időben folyamatosan változó egyensúlyi vektorkonstrukció jön létre.

¤ Az egymásnak támaszkodó, egyensúlyt tartó mozgáskomponensek: Az egymáson legördülő rugalmas golyók kissé egymásra támaszkodnak, az egymásra támaszkodás ellentétes irányú egyensúlyi mozgáskomponenseket feltételez. E mozgáskomponensek a külső szemlélő számára eltűnnek, hiszen az új minőség mozgásában nem jelenek meg.
¤ Forgó, rotáció-szerű mozgáskomponensek: Az egymásra támaszkodó golyók külső mozgástartalmát kissé kitérő vektorok képviselik így a támaszkodás külpontos, és ennek következtében forgatónyomaték ébred, amely az egymáson történő haladva - forgó legördülés, forgó mozgását eredményezi. Ez a mozgástartalom a külső szemlélő számára periodikus jelenségként észlelhető.
¤ Külső eredő mozgástartalom: Az időlegesen egymást megközelítő rugalmas golyók közösen megjelenő új minősége az elemek mozgástartalom vektorainak közös irányú vetületeivel azonos külső mozgástartalommal halad. A külső mozgástartalom vektor komponensek nem adódnak össze, ezért a külső megfigyelő számára az egyik komponens eltűnik. A külső mozgástartalom vektorok közel azonos jellege miatt az egymáshoz viszonyított relatív mozgástartalmak zérus érték közeliek, ez teszi lehetővé az időleges együttmozgást.
Összegezzük a kétszereplős együttműködéseknél az együttműködő elemek külső mozgástartalma és a kialakuló új minőségek mozgástartalma közötti kapcsolatok tartalmi lényegét. Az új minőség mozgástartalma az együttműködők külső mozgástartalmából alakul ki. Az együttműködő binomiális rendszerek külső mozgástartalmának egy része belső forgó, és támaszkodó, úgynevezett eltűnő, vagy kohéziós mozgástartalommá alakul át, a külső mozgástartalom vektorok közös irányú vetületének fele szintén nem nyilvánul meg. Az ismétlődő binomiális együttműködések során hasonló jelenségek játszódnak le, ezért a megjelenő új minőséget képviselő rendszerek belső mozgástartalma hatványfüggvény szerint növekedik, a külső mozgástartalma pedig ugyanilyen módon csökken. A külső mozgástartalmak csökkenésével arányosan csökken az új minőségek együttműködő, és egyensúlytartó képessége, ez pedig a kétszereplős, elemi kölcsönhatás elvén történő együttműködések lehetőségének fokozatos megszűnését eredményezi. A dolgozat becslése szerint még a fénysebességet messze meghaladó kezdeti külső mozgástartalmak esetén is, megközelítően tizenöt-húsz esetben történő együttműködés ismétlődés után a binomiális rendszerek diszkrét kétszereplős, elemi kölcsönhatás elvén történő együttműködési hajlama már teljes mértékben megszűnik a további együttműködések már csak csoportos elven, történhetnek.

1. 5. 2. A csoportos együttműködési hajlam kialakulása
A csoportos együttműködési hajlam az elemi anyagcsere kapcsolatok átöröklődésével és fejlődésével kapcsolatos. Tekintsük át e jelenség tartalmi lényegét. Induljunk ki az elemi együttműködések szintjéről, amelyek úgynevezett kétszereplős kapcsolatok, és az anyagcsere az egyik szereplő kicserélődésével valósul meg. Az ilyen elemi együttműködések ismétlődő kétszereplős együttműködésekben képesek részt venni. Az ismétlődő együttműködések során az elemi rendszerek, majd az elemi együttműködések, majd az őket követő együttműködések az új rendszerekbe csomagolódnak és számuk kettő hatványai szerint növekszik, ugyanakkor minden egyes becsomagolt rendszer élettartama nagyobb az őt alkotó alrendszerek élettartamánál. Ez csak úgy lehetséges, ha minden egyes rendszerszint az ő külső mozgástartalmához igazodó időlépték ritmusában, anyagcsere kapcsolatokban folyamatosan megújul. Ez a folyamatos megújulás a rendszerek térfogatából távozó, és oda beérkező alrendszerek áramlásszerű mozgásával valósulhat meg. Az anyagcsere következtében a rendszerek környezetében keletkezik egy hierarchikus rendszerszinteket képviselő, kettő hatványai szerint növekvő halmazterjedelmű dinamikusan változó alrendszer spektrum. Ez a spektrum az anyagcsere következtében minden szinten időről időre kiegészül a rendszerek által kibocsátott alrendszerekkel és fogyatkozik a rendszerekbe beépülő alrendszerekkel. E jelenség más aspektusból szemlélve a binomiális rendszerek dinamikusan áramló rendszerkörnyezetének fokozatos kifejlődését eredményezi. Az áramló rendszerkörnyezeteknek következményei vannak. E következmények közül emeljük ki a rendszerek térkörnyezetében megjelenő aszimmetriát, amely a rendszerek közötti új típusú együttműködési lehetőséget teremt. Ez az új típusú együttműködés a rendszerkörnyezetek között jön létre, és csoport szinten a rendszerkörnyezetben található alrendszerek teljes spektrumát érinti, ugyanakkor egyedi vonatkozásokban továbbra is az elemi együttműködés elvét követi.

¤ A rendszerkörnyezetek aszimmetriája egymást megközelítő rendszerkörnyezetek esetén jön létre. Az aszimmetriát a rendszerek között és a rendszerek külső oldalán létező tér eltérő tulajdonsága okozza. A külső és a belső tér eltérő tulajdonsága az anyagcsere következtében áramló rendszerkörnyezetekben találkozó alrendszerek viszonyával hozható összefüggésbe.
Belátható, hogy az ütközve találkozó, ellentétes irányú külső mozgástartalommal rendelkező alrendszerek együttműködési hajlama inkább bontó jellegű, a részben egyező irányú, egymáshoz simuló külső mozgástartalommal rendelkező alrendszerek együttműködési hajlama pedig inkább építkező, egyesülő jellegű, hiszen az ellentétes irányú haladó mozgáskomponensek esetén az együttmozgáshoz szükséges relatív mozgástartalom különbség, jellemző módon nem lehet zérus közeli érték. A találkozó alrendszerek külső mozgástartalom vektorainak eltérő viszonya miatt a rendszerek közötti térben úgynevezett bontó centrumok alakulnak ki, más helyeken viszont építkező jellegű zónák jelennek meg.

¤ Térforrások és térnyelők jelenek meg az úgynevezett bontó és az építkező centrumok környezetében. E jelenséget a rendszerek parciális viselkedése idézi elő. Az ismétlődő együttműködések során, eltérő méretű, továbbá minőséget megjelenítő rendszerek jönnek létre. E rendszerek eltérő rendszerszinteket képviselnek, és egymással szemben eltérő részleges, úgynevezett parciális viselkedést tanúsítanak. A parciális viselkedés lényege e vonatkozásban a kizárólagos és az értékkészletszerű jelenlét fogalmával ragadható meg. E szerint a hasonló, az egymáshoz közeli szinteket képviselő rendszerek, forogva - haladó mozgásukkal, kifeszítik saját terüket, ezáltal egyensúly tartására képesek, vagy más szóhasználattal élve kiszorítják egymást autonóm térrészükről, tehát kizárólagosan vannak jelen. A jelentősen eltérő szinteket képviselő rendszerek, viszont képesek átjárni egymáson, tehát ők értékkészletszerűen vannak jelen. A kizárólagos módon jelenlévő rendszerek együttese úgynevezett parciális térszektorokat alkot. A parciális térszektorok közös térben nyilvánulnak meg, de egyedileg eltérő viselkedést tanúsítanak, hasonlóan, mint például, ahogy a gázelegyek esetében tapasztalható. Érzékelhető a rendszerek terének sajátos jellege, amely szerint egyazon térrészben a rendszerek együttműködése következtében eltérő parciális viselkedés, eltérő parciális minőség jelenhet meg, vagy tűnhet el onnan. Rendszerek építkező jellegű együttműködése következtében magasabb szintű rendszerminőség jelenik meg, ami a magasabb szintű parciális térszektorban a már ott tartózkodó hasonló szintű rendszerek, átrendeződését eredményezi. A megjelenő új rendszerminőség egyensúlytartó képességéből eredően kissé szétfeszíti a többi rendszert, helyet követelve önmagának, ez a jelenség térforrásként azonosítható. Ugyanez a jelenség az együttműködő alrendszerek térszektorában térnyelőkét jelentkezik, hiszen az ő parciális viselkedésük megváltozik, így ők eltűnnek korábbi rendszerszintjükről, és térszektorukból. Vegyük észre a bomlás és az építkező jellegű együttműködés egyidejűleg térforrás és térnyelő jelenséget generál, ami az egyik parciális térszektorban térforrásként jelenik meg az a másik parciális térszektor aspektusából szemlélve értelem-szerűen térnyelőként viselkedik.

Minden rendszer kizárólagos módon használja a rendszerszintjének megfelelő térszektor, saját mozgása által kifeszített tartományát, ugyanakkor e térrészben egyidejűleg más rendszerszinteket képviselő parciális térszektorok is jelen vannak, az alrendszerek nagy számban értékkészletszerűen vannak jelen, a magasabb rendszerszintek minőségei pedig csak esetleges módon véletlenszerűen lehetnek jelen.
¤ Téráramlások kialakulása. Szemléljük egy parciális térszektor eseményeit, a térforrások és térnyelők aspektusából. A térszektorban zajló építkező, és bontó jellegű együttműködések térforrás és térnyelő konstrukciókat hoznak létre. A magasabb rendszerszinten történő bomlási, valamint az alacsonyabb rendszerszinten történő építkező jellegű együttműködések is térforrásként jelennek meg. A különféle térforrás és térnyelő jelenségek összehangolt módon, úgynevezett csatolt viszonyban átrendeződési folyamatokat indítanak a parciális térszektorban. Mivel a rendszerek anyagcseréje folyamatosan zajlik, így a rendszerkörnyezetekben folyamatosan történnek találkozások, és együttműködések, ennek következtében folyamatosan jelennek meg a térforrás, valamint térnyelő objektumok, ezek viszont folyamatos átrendeződéseket indítanak el, ami a parciális térszektor permanens áramlását eredményezik. Kijelenthető, hogy a rendszerkörnyezetek parciális térszektorai, egymással csatolt viszonyban, folyamatos áramlásban léteznek. A dolgozat elképzelése szerint a rendszer struktúrák, és a rendszer állapotkörnyezetek is valamennyien ilyen téráramlásokként szemlélhetők.

¤ A téráramlások anyagcsere szabályozó szerepe. A megértést segítve szemléljünk egy a végletekig leegyszerűsített esetet, amikor két binomiális rendszer megközelíti egymást, és a közöttük lévő térrészben az anyagcsere során kibocsátott csereelemek nagyszámban ütköznek. Az ütközések következtében bontó jellegű együttműködésekre kerül sor. A bontó jellegű együttműködések környezetében térnyelő alakul ki, hiszen a parciális térszektorból rendszerek tűnnek el, rendszerek távoznak. A távozás nem geometriai aspektusból történik, hanem a parciális viselkedés megváltozása következtében jön létre. Az egyensúlytartási képesség miatt, a távozó rendszerek helyét más rendszerek igyekeznek elfoglalni, ami egy átrendeződési folyamatot indít el. Ez az átrendeződési folyamat nem általában történik, hanem határozott irányt követ, a rendszereket összekötő egyenes mentén. A téráramlás kihatással van az egymást megközelítő binomiális rendszerek térkörnyezetére, ugyanis onnan nagy számban távoznak a rendszereket összekötő vonallal egyező irányú alrendszerek, ennek hatására viszont arányait tekintve megnövekednek a rendszereket összekötő egyenesre merőleges mozgástartalmú csereelemek. A további anyagcsere folyamán ők épülnek be relatív nagyobb arányban, ez viszont kihat a binomiális rendszerek mozgására. Mi történt? A rendszerek közötti parciális mozgások kihatnak a rendszerek mozgására. A rendszerek közötti parciális mozgások lineáris értelemben függetlenek a rendszerek mozgásától, a kétféle mozgás merőleges egymásra. E kapcsolat különös sajátosságként emelhető ki a következő észrevétel, e szerint a parciális mozgások alacsony szintű mozgástartalma befolyásolja a rendszerek relatív magas szintű mozgástartalmát, ez pedig nem egyéb, mint az elektrotechnika gyakorlatából ismert szabályozott erősítő jelensége.
Mielőtt tovább lépnénk, tudatosítsuk magunkban, hogy e folyamat a találkozó binomiális rendszerkörnyezetek anyagcsere készletének minden rendszerszintjén, minden parciális térszektorban, a cserekészlet teljes spektrumát érintő módon egyidejűleg zajlik.

1. 5. 3. Rendszer környezetek kölcsönhatása
A fejlett binomiális rendszerek környezetékben áramló, a parciális tulajdonságok szerint spektrumot alkotó anyagcsere készlet jön létre. Ezt az áramló anyagcserekészletet a dolgozat a rendszer állapotkörnyezeteként azonosítja. Ha a rendszerek állapotkörnyezete megközelíti egymást, akkor a diszkrét, elemi elven történő együttműködések következtében csoportminőségek jelennek meg, amelyek térforrások és térnyelőkként viselkednek. A térforrások és a térnyelők permanens térátrendeződéseket idéznek elő, ezek viszont a rendszerek állapotkörnyezetében változásokat idéznek elő. Ezek a változások az anyagcserekészlet tartalmát érintik, más aspektusból szemlélve az anyagcsere környezeti feltételeit módosítják, aminek következtében a rendszerek anyagcseréje változik, ezért a rendszerek külső mozgástartalma is változik. Összegezve a láncjelenség tartalmi lényegét, a rendszerkörnyezetek egyedi együttműködései csoport szinten képesek befolyásolni a rendszerek mozgástartalmát. Más aspektusból szemlélve, a rendszerek állapotkörnyezetének együttműködése változást idéz elő a két rendszer külső mozgástartalmában. Az együttműködés egyetlen időszeletének vizsgálatát terjesszük ki további mozzanatokra, időláncot alkotó eseményhalmazokra.
Az anyagcsere feltételek módosulása következtében a rendszerek külső mozgástartalma, az őket összekötő egyenesre merőleges irányhoz igazodó módon kissé módosul. A rendszerek elmozdulnak, ezért a következő időpillanatban a rendszerek, továbbá az őket összekötő egyenesek, valamint az egyeneseken elhelyezkedő térnyelő objektumok térbeli pozíciója kissé megváltozik. A rendszerek ismétlődő anyagcseréje a rendszerek mozgását most a megváltozott pozíciójú összekötő egyenesre merőleges irány felé módosítja. A jelenség ismétlődik, mindaddig, amíg a rendszerkörnyezetek egymás közelében vannak. Az ismétlődő mozgástartalom változások, mindig a rendszereket összekötő egyenesekre merőleges irányban következnek be, belátható, hogy ezek a módosulások a rendszerek pályagörbéinek pillanatnyi érintői irányában történnek. Megfelelő külső mozgástartalmak esetén ezen a módon zárt, egymáshoz csatolt viszonyú pályagörbék alakulhatnak ki, ez pedig tartós rendszer együttműködési formákként azonosítható.
E tartós együttműködések tipikus formáiként a rendszerek egymás körül forgó, keringő jelenségei említhetők. A rendszerkörnyezetek tartós együttműködését a dolgozat a rendszerkörnyezetek kölcsönhatásaként azonosítja.

1. 5. 4. A gravitációs kölcsönhatás, és a rendszerkörnyezetek kölcsönhatásának viszonya
Newton mozgástörvényeiben az erő az impulzus változásaként definiált, ugyanakkor különös módon a gravitációs törvényben az erő állandó jelenségként szerepel. Az „a-priori” feltételezett gravitációs erő az egymásra ható objektumok között, az őket összekötő egyenesen ébred, és az objektumok tömegével arányos, a közöttük lévő távolság négyzetével pedig fordított módon arányos. Ez az elképzelés a gyakorlatban jó közelítésként alkalmazható, például az égi objektumok pályaadatainak becslésénél.
A dolgozat elképzelése szerint, egyrészt a létező valóság eseményhalmaza nem tartalmaz állandó jelenségeket, így minden jelenség kiváltó oka valamilyen változással azonosítható, másrészt az égi objektumok közötti, és minden egymást megközelítő, állapotkörnyezettel rendelkező, rendszer közötti hatás az anyagcsere kapcsolatok szabályozásával kapcsolatos kölcsönhatásként értelmezhető. Alakítsunk ki elképzelést e kölcsönhatás lényegével kapcsolatban néhány aspektusának áttekintése segítségével:
¤ A kölcsönhatás differenciált módon egyedi kétszereplős elemek között zajlik, de parciális térszektoronként csoporthatásként jelentkezik. Az objektumok közötti kölcsönhatás a térszektoronkénti csoporthatások eredőjeként jelenhet meg. Az eredő hatás csak durva közelítéssel jellemezhető a matematika gyakorlatából ismert vektorokkal, a differenciáltabb megközelítésnél e hatások parciális térszektoronként eltérő irányminőségű, úgynevezett fraktál vektorokként szemlélhetők, amelyeknek elemi komponenseit a diszkrét együttműködő rendszerek mozgástartalom vektorai képviselik. Mivel a binomiális rendszerek alrendszereinek száma és mozgástartalma az elemi szintek felé haladva hatvány függvény szerint növekszik, ezért a kölcsönhatás tartalmi lényegét, súlyponti részét az elemi szintek határozzák meg. Az elemi szintek résztvevői sokan vannak, nagyon mozgékonyak, eseményeik kis időléptékek szerint zajlanak, és mérettartományuk, durva becslés szerint {tíz a minusz negyvenediken és tíz a minusz negyvenharmadikon} méter méretkörnyezetbe eshetnek. Ez a mérettartomány nagyon távol esik az emberi tudat számára észlelhető tartományról, így e jelenségekről csak a gondolati úton, különféle modellek határátmeneteiként szerezhetünk valamiféle elképzelést.
¤ A szabályozó hatás tartalma: A gravitációs hatás tartalmi lényege kinyilvánítás szerint erőként jelentkezik. A dolgozat által vázolt Fraktál Univerzum modellhez az impulzusváltozásként definiált erő fogalom nem illeszkedik, ez a fogalom ugyanis a gyakorlat számára bizonyos közelítéseknél célszerűen használható, de a rendszerelméleti megközelítéseknél nem kellően differenciált tartalma következtében nem alkalmazható. A rendszerelméleti közelítésekben a differenciáltabb mozgástartalom kifejezések szerepelnek, a kétféle szemlélet közötti függvénykapcsolat megteremthető, de jelenleg még nem kidolgozott. A dolgozat hasonlóan vélekedik a gravitáció elméletében, az „a-priori”, eredendően létezőnek feltételezett, tömeg jelenségével kapcsolatban is. A rendszereknek létezik térszektoronként megjelenő struktúrájuk és állapotkörnyezetük, amelyek anyagcserét folytatnak. A rendszerek közötti kölcsönhatás szabályozó eleme, a térkörnyezetben található térnyelő és térforrás objektumokkal hozható összefüggésbe. Az ilyen objektumok viselkedését és szabályozó képességét, térszektoronként, az ütköző, és a találkozó alrendszerek száma határozza meg. A térnyelőkben ténylegesen találkozó, és ütköző alrendszerek száma, a rendszerek anyagcseréjével, alrendszer kibocsátó képességével egyenesen, az objektumok közötti távolság négyzetével pedig fordított módon arányos, hiszen a találkozó fluxusok a felületen, oszlanak meg, ez a felület pedig a távolság négyzetével arányosan növekszik. A térnyelő szabályozó hatását értelemszerűen az ütköző fluxusok határozzák meg, ennek pedig a kisebb fluxus felső korlátját jelenti. Az objektumok közötti szabályozó hatás tehát nem lehet nagyobb, mint amit a kisebb objektum fluxus kibocsátó képessége lehetővé tesz, de ez a hatás az objektumok esetében eltérően érvényesül, ugyanis a környezet parciális átrendeződése abszolút értelemben azonos az objektumok esetében, de relatív értelemben a különböző rendszerstruktúrák és állapotkörnyezetek esetében eltérő mértékű. A rendszerek között kialakuló térnyelők szabályozó hatása tehát a struktúra és állapotkörnyezetben található alrendszerek számának és a térnyelőbe távozó alrendszerek számának arányától függ. Érzékelhető, hogy a rendszerek struktúra és állapotmérete, valamint az ezzel arányos belső mozgástartalma meghatározó a szabályozás relatív mértékével kapcsolatban. A rendszerek struktúra és állapotkörnyezetének elemi rendszer tartalma, továbbá az általuk képviselt mozgástartalmak azonosíthatók egyfajta változással szemben tanúsítható ellenállásként, ez hasonlítható a gravitáció elméletében szereplő tehetetlen tömegként. A rendszerek anyagcseréje normál esetben a struktúra és az állapotkörnyezet között zajlik, így értelemszerűen hasonló mozgástartalmú csereelemek váltják egymást, ezt a folyamatot igyekszenek megváltoztatni az idegen struktúrából származó csereelemek, amelyek csak fokozatos módon, az anyagcsere során válhatnak a struktúra meghatározó részévé, ezért úgy tűnik, mintha a rendszerek igyekeznének megtartani külső mozgástartalmukat.
¤ A rendszerek mozgástartalom változásait előidéző hatások. Az előző gondolatmenetből érzékelhető, hogy a gravitáció elméletében szereplő erőhatás a rendszerkörnyezetek kölcsönhatásának szabályozó aspektusát ragadja meg, de nem ad számot a rendszerek külső mozgását előidéző tényleges hatásokról. A dolgozat elképzelése szerint a rendszerek külső mozgástartalmát nem a rendszereket összekötő egyenes mentén ható erőhatások idézik elő. A térkörnyezetek kölcsönhatása által megjelenő külső és belső mozgástartalom változásokat a rendszerek anyagcseréjével összefüggő, diszkrét kölcsönhatások során megjelenő új mozgásminőségek csoport minősége idézi elő.
A hatásmechanizmus a térnyelők és a térforrások által generált térkörnyezet átrendeződésekkel kezdődik. A parciális téráramlások változásokat idéznek elő az objektum rendszerek állapotkörnyezetében. A változások következtében megnő a rendszereket összekötő egyenesre merőleges mozgástartalmú anyagcsere elemek relatív aránya, így ezek beépülése gyakoribbá válik, aminek következtében a rendszer eredő mozgástartalma az összekötő egyenesre merőleges irányhoz igazodik. A dolgozat által vázolt modellben tehát az objektumokat összekötő egyenesen hatnak relatív a kismértékű parciális egyensúlyi erők, de ezek csak szabályozó erők. Az objektumok relatív magas mozgástartalom változásait különös módon nem erők okozzák, hanem a megváltozott anyagcsere feltételek. A dolgozat által vázolt modell egy az elektromos jelenségek köréből ismert úgynevezett teljesítményerősítő konstrukcióhoz hasonlítható, amelynél alacsony feszültségszintű, kis áramerősségű áramkörrel nagy feszültségszintű, nagy áramerősségű áramkör viszonyait változtatják.
Más aspektusból szemlélve, a rendszerek külső mozgástartalmát változtató tényleges hatások eredői a rendszereket minden időpillanatban összekötő egyenesre merőleges irányúak, ezek az irányok a külső mozgás pályagörbéjének érintő irányaival azonosíthatók. A dolgozat elképzelése szerint a rendszerekre jellemző mozgásminőségek abszolút értékeiről nem szerezhetünk tudomást, az észlelés lehetősége csak a viszonyok, az arányok tekintetében biztosított számunkra, de ez is csak korlátozott módon.