2. 1. Virtuális terek keletkezése, és megszűnése
Az új szemlélet egyik alapvető elemét az úgynevezett virtuális terek jelenségének felismerése alkotja. E különös jelenség megközelítését kezdjük egy egyszerű gondolatkísérlettel. Tanult ismereteink szerint a vonalak pontokból állnak, a vonalfelületek vonalakból rakhatók össze, a háromdimenziós terek, pedig felületekre szeletelhetők. Tekintsük az elmondottakat dinamikus aspektusból. A dimenzió nélküli pontokat mozgatva egydimenziós vonalakat, az egydimenziós vonalakat mozgatva kétdimenziós felületeket, a kétdimenziós felületeket mozgatva háromdimenziós térfogatokat súrolhatunk, vagy állíthatunk elő. Az eljárás lenyűgöző, hiszen egy kiterjedés nélküli, majdnem semmit mozgatva valamit kapunk. A valami újabb mozgatásával újabb valami jelenik meg, és ez a sorozat folytatható. Észre kell vennünk, hogy miközben az egymást követő mozgáskomponensek egymástól függetlenek, addig a megjelenő valamik összefüggő, növekvő dimenziójellemzővel rendelkező minőségsorozatot alkotnak, ugyanakkor a valami tartalom, az alkalmazott technológiától függően, egyre ritkábban, és egyre esetlegesebben van jelen a valamikben. A technológia kifejezés talán értelmezést igényel, az értelmezés egy példán keresztül adható meg. Állítsunk elő egy különös, élőlényekből álló vonal alakzatot, például denevérekből, és készítsünk róla fényképeket. A vonal alakzat fényképe kétféle módon állítható elő.
Az egyik lehetőség szerint, figyeljünk meg egy olyan eseményt, amikor sok denevér szorosan egymás mellett repül, és az együttes jelenlétről készítsünk felvételt. A másik lehetőség szerint egyetlen denevér röppályájáról készítsünk rövid expozíciós idővel egyetlen képkockára sok képet.
Megfelelő technikai felkészültséggel, és némi szerencsével, a kétféle technológiával készült kép nagyon hasonló lesz egymáshoz, az észlelés szempontjából, de amíg az egyik képen a denevérek ténylegesen jelen vannak, addig a másikon mindössze egy denevér tartózkodik esetleges módon, változó helyeken. Az esetleges jelenlét nem olyan, mint a tényleges, ezért alkalmazza a dolgozat a „virtuális” megkülönböztetést, ugyanis ha a ténylegesen létező „sok valami” helyett a térben száguldozó „egy valami” jeleníti meg a „sok valami” minőségét, akkor ez egyfajta látszólagos valóságot képvisel, hiszen a jelenlét az észlelhetőség ellenére, csak bizonyos valószínűségi eloszlás szerint garantált.

E lenyűgöző jelenség tartalmi lényegének megragadása érdekében folytassunk újabb gondolatkísérletet, de most egy asztali ventilátor segítségével. A ventilátornak legyen két hajlékony rugalmas anyagból készült lapátja. Álló helyzetben, különböző pozícióban, de közös térben létezünk vele, lapátjai között átnyúlhatunk, viszont a lapátok anyaga által elfoglalt térbe csak roncsolás útján hatolhatunk be. A ventilátor szerkezete, vagy rendszerelméleti megközelítéssel élve struktúrája, az általa elfoglalt térben kizárólagos módon van jelen, hiszen ott más hasonló struktúra nem helyezhető el. Most kapcsoljuk be a ventillátort. A működés során a mozgás hatására a lapátok súrolnak, egy a lapátok profiljához, és méretéhez igazodó térrészt. Ez a térrész a mozgás állapotában lévő lapátstruktúra hatására minőséget vált, már nem olyan, mint előzőleg volt, nem nyúlhatunk a lapátok közé, hiszen a gyorsan forgó lapátok kezünket visszalökik, kiszorítják onnan. A maga nemében ez egy elképesztő jelenség. Gondoljuk át ismét mi történt? Egy struktúra bizonyos mozgás állapotában új minőséget, felmutató teret hozott létre, ez tehát a rendszeraxióma szerint egy új rendszerminőség. Az új minőségű tér a szemünk előtt keletkezett, és ha kikapcsoljuk a ventillátort azonnal meg is, szűnik. Vajon miben különbözik ez a tér a környezetétől, vagy más fogalomhasználattal élve mi az új rendszerminőség megkülönböztető sajátossága? Tekintsük át a jelenség néhány aspektusát:
¤ Az új términőség a közös eseménytérben jelenik meg, ugyanabban, amelyikben a struktúra és az állapot is létezett, de kisajátította magának az eseménytér egy részét.
¤ A térkisajátítás a mozgás hatására következett be, és a lapátok által képviselt valami ebben a térben már csak periodikus módon, ugyan, és esetlegesen, de jelen van, hiszen a környezetére képes valós hatást kifejteni.
¤ Az új minőségű rendszertérben zajló mozgás kiszorít onnan minden hasonló méretű jelenséget, ugyanakkor más méretű jelenségekkel szemben eltérő módon viselkedik. Például a levegő, vagy a por részecskék akadálytalanul áthaladhatnak rajta, viszont a szoba térén ő haladhat át akadálytalanul. Ez a különféle rendszerek esetében tanúsított eltérő viselkedés, parciális viselkedésként azonosítható.
¤ Ha kellően gyors a lapátok forgása, akkor a lapátok helyett valami egységes csíkozást, vagy homogén színfoltot látunk. A keletkezett új términőségben nem láthatók a lapátok, vagy azok iránya. Ez a jelenség tartalmi lényege az alábbiak szerint rögzíthető: a mozgás vektortér-káosztér átmenetet valósított meg.
¤ Most szemléljük a jelenséget egy fényképezőgép lencséjén keresztül. Az álló ventillátorlapátokról készíthetők hosszabb expozíciós idejű felvételek is, de a mozgó lapátok esetén ilyen expozíciós idők esetén bemozdult kép jelenik meg. A mozgás hatására megváltozott az észlelhetőség. A virtuális jelenségek expozíciós időtől függő minőségben jelennek meg. Ezek, az expozíciós idők kissé differenciáltabb módon megközelítve, a rendszerminőségek időléptékeként azonosíthatók.

A gondolatkísérletek alapján kijelenthető, hogy a mozgó struktúrák új, parciális viselkedésű tereket hoznak létre, vagy más aspektusból szemlélve, a mozgó struktúrák, parciális viselkedésű virtuális tereket feszítenek ki. E terek parciális viselkedésére jellemző az egyensúlytartás képessége, amely a hasonló rendszerminőségek esetében valósul meg, nem hasonló rendszerminőségek esetén, az egymáson való átjárás, és az átjárhatóság képessége jelenik meg. Az egyensúlytartás képessége bizonyos korlátok között, a közvetlen hatás-ellenhatás kapcsolatok létrejöttét feltételezi. A térhasználat, vagy a térkitöltés aspektusából szemlélve a jelenséget, az új rendszerminőséget képviselő rendszertér kizárólagos módon van jelen más hasonló rendszerminőségek vonatkozásában, ugyanakkor ebben a térben az alacsonyabb rendszerszintek minőségei értékkészletszerűen vannak jelen, viszont mindez magasabb rendszerszintek terében történik.
Tapasztalat szerint a „Nagy Egész” jelenségei az esemény és a szemlélő viszonyítási rendszerének relatív különbségétől függő minőségben, a megfigyelés időléptékéhez igazodó rendszerszinten nyilvánulnak meg, ezért gondolja a dolgozat, hogy a létező valóság tere virtuális jellegű, mozgó, esetlegesen jelenlévő struktúrák által kifeszített tér. A létező valóság terét nem ventillátorok feszítik ki, hanem rendszer együttműködések. A rendszer együttműködések a rendszerfejlődés kezdeti szakaszán kétszereplős, úgynevezett binomiális rendszerek között zajló folyamat. Ezeknél, az elemi együttműködéseknél az egyik résztvevő struktúra, a másik állapot funkcióban jelenik meg, és az új minőség a közös mozgás által kifeszített virtuális términőséggel jellemezhető. Az új términőség az alrendszerek szintjénél magasabb dimenziót, és tőlük eltérő parciális viselkedést képvisel.