A rendszerfejlődés motorját a rendszerek együttműködési hajlama képezi, de ez a hajlam kétirányú, építkező és bontó jellegű. A fejlődés pillanatnyi iránya vagy dinamikus egyensúlya a környezeti feltételektől függ, ami a rendelkezésre álló anyagcserekészlettel jellemezhető. Ha a különféle rendszerek, külső viszonyait vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy minden rendszerstruktúra az általa kibocsátott cserekészlet spektrum segítségével, igyekszik más rendszerek környezetéből elvonni az ott található, struktúra és állapotkörnyezet viszonyban létező anyagcserekészlet spektrumot ezzel stabilizálni saját létét. Az anyagcserekészlet elvonása különös, több mozzanatos művelet szerint zajlik. Az egyik műveletben a rendszer közös térnyelő objektumok segítségével szabályozza a többi rendszer anyagcsere folyamatait, és az arányoktól függően maga körül keringő pályára igyekszik kényszeríteni őket, ez a jelenség a rendszerkörnyezetek kölcsönhatása. Ez a kölcsönhatás kapcsolatot teremt a különféle szintű más rendszerekkel és fraktál viszonyt, létesít közöttük. Mivel a struktúra-, és állapotkörnyezet építő folyamatok egyidejűleg zajlanak, így egyes struktúrák domináns szerepbe kerülhetnek ők képesek az állapotkörnyezetben lévő rendszerek struktúráiban bontó centrumokat létrehozni, és ezen a módon elvonni anyagcserekészleteik egy részét. Ez a domináns- alárendelt viszony is fraktál minőségbe szervezi az állapotkörnyezet anyagcserekészletét. A dolgozat elképzelése szerint az univerzum fraktál minőségét több, hasonló szervező folyamat alakítja ki, amelyek hierarchikus sorozatba rendelhetők, és a kölcsönhatásokhoz kapcsolhatók. Az eddigiekben a rendszerek úgynevezett külső viszonyában szemléltük az egyes anyagcsere kapcsolatokat, de nyilvánvaló, hogy az anyagcserének létezhet egy olyan komponense, amely nem a rendszer struktúra, és a külső rendszerek, hanem a struktúra és az állapotkörnyezet között zajlik, hiszen anyagcseréje az állapotkörnyezetnek is van, ő is bocsát ki cserekészlet spektrumot, a struktúra ezt is felhasználhatja. Most tehát tekintsünk a struktúrák és az állapotkörnyezetek úgynevezett belső anyagcsere folyamataira és vizsgáljuk e folyamat lehetséges eseményhalmazát.
A dolgozat elképzelése szerint a Nagy Egész egyetlen fraktál, ez az úgynevezett természet fraktál. A fraktál minőségből következik, hogy minden rendszer egyidejűleg kettős szerepben létezik. Minden rendszer más domináns rendszer állapotkörnyezetéhez tartozik, és egyben más rendszerek domináns rendszere is. Mivel a domináns rendszerek bomlás centrumokat hoznak létre az alárendelt rendszerek mag részében, így minden rendszer magrészében bomláscentrum létezik. A bomláscentrumok hierarchikus sorozatba rendezhetők, és fraktál viszonyban léteznek, továbbá a szélsőértékek esetében határátmenetekként nyilvánulnak meg, például az elemi együttműködések bomláscentruma így értelmezhető. A előző gondolatmenet következményeként kijelenthető, hogy minden rendszer struktúrája permanens módon fogyatkozik, a struktúrák, csak kétszereplős, úgynevezett struktúraszervező folyamatokban növekedhetnek, úgynevezett kvantumos módon, rendszerszint függő csomagokban. Az állapotszervező folyamatok, annak ellenére, hogy a struktúrák stabilizálása érdekében történnek, mégis közvetve a struktúrák fogyatkozását eredményezik. Vizsgáljuk meg milyen módon képzelhető el a struktúrák dinamikus egyensúlyvesztése, fogyatkozása.
A domináns struktúrák cserekészlet spektrum kibocsátásával, a környeztükben lévő rendszereket igyekeznek saját állapotkörnyezetükbe kényszeríteni. A környezeti feltételektől, a környezetben rendelkezésre álló cserekészlettől függően az állapotkörnyezet növekedésbe kezd, miközben a struktúra fogyatkozik, hiszen alárendelt viszonyban az ő cserekészletét vonja el az ő domináns rendszere. Más aspektusból szemlélve a rendszer, külső viszonyait tekintve, kívül építkezik, belül fogyatkozik. A rendszerek létformája tehát a külső állapotkörnyezet és a belső struktúra viszonyaként is szemlélhető. Kérdés milyen eseményhalmaza lehet e változó viszonynak?
A jelenség megértése céljából induljunk ki az anyagcsere kapcsolatokból, amelynek egyik eleme a cserekészlet kibocsátás. A struktúra fogyatkozik így cserekészlet kibocsátó képessége is, fogyatkozik az idő múlásával, ugyanez az állapotkörnyezet esetében éppen fordítva van, hiszen az állapotkörnyezet növekedik, így cserekészlet kibocsátó képessége is növekedik. A struktúra és az állapotkörnyezet ellentétes irányú fejlődése a domináns jelleg felcserélődéséhez vezet, ami azt jelenti, hogy a rendszerkapcsolatokban idővel az állapotkörnyezet anyagcserekészlet kibocsátása lesz a meghatározó. Az ilyen rendszerek azonosíthatók domináns állapotkörnyezetű rendszerekként. Miben ragadható meg az ő sajátosságuk? Az ilyen rendszerek új sajátos téraszimmetriát jelenítenek meg és a téraszimmetriához kapcsolt módon, a struktúra és az állapotkörnyezet között sajátos új együttműködés jön létre. Az új együttműködés lényege a következőkben vázolható: az állapotkörnyezet bontó centrumot hoz létre a struktúra mag részében. Eddig is volt bontócentrum a struktúrában, hiszen a domináns rendszer már létrehozott ilyet, de most az állapotkörnyezet is létrehozott új bontóhelyet, vagy helyeket, ez az új együttműködés, az új viszonyból jött létre, amely nyilván a struktúra amúgy is fogyatkozó instabil helyzetét tovább rontja. Milyen módon képes az állapotkörnyezet ilyen különös viselkedésre? A térkörnyezetek aszimmetriája esetében megjelent a külső és a belső, ez az ellentétpár jelent meg az állapotkörnyezet esetében is, de még karakteresebb módon. Nézzük hogyan. Az állapotkörnyezet körül veszi a struktúrát, ezáltal a struktúra képezi az állapotkörnyezet belső, centrum részét, míg ezzel ellentétes irányban található az állapotkörnyezet külső része. Tegyük fel a kérdést, milyen irányban bocsátja ki az állapotkörnyezet az anyagcsere készletét? Okkal feltételezhetjük, hogy a nagyszámú különféle térpozícióban elhelyezkedő elemekből álló, és áramló állapotkörnyezet minden irányban bocsát ki anyagcserekészletet. Na és milyen viszonyban vannak ezek a kibocsátott anyagcserekészlet áramlások, vagy pontosabban az áramlások áramvonalai? A rendszerbelső felé értelemszerűen jellemző módon az áramvonalak összetartanak, és sűrűsödnek, a rendszer külső irányában pedig széttartanak és ritkulnak. E jelenséget a dolgozat centrális aszimmetriaként azonosítja.
E jelenség egyenes következményeként a rendszerbelső irányában kibocsátott anyagcserekészlet egyes elemei, az alrendszerek, jó eséllyel ütköző jellegű találkozásokban bontják egymást, és csoportviselkedésként bontócentrumot jelenítenek meg. A centrális aszimmetria megjelenése új együttműködési lehetőséget teremt a rendszer struktúra, és állapotkörnyezete között. Ez az együttműködés a struktúra bontását eredményezi. A jelenséget leíró térintenzitás függvények előállításával, és számítógép segítségével történő, megjelenítésével, differenciáltabb elképzelés alakítható ki az együttműködés tartalmi lényegét illetően. A modell vizsgálatok tanúsága szerint a domináns állapotkörnyezet kétféle mintázattal jellemezhető bontássávokat hoz létre. Ez a kétféle mintázat két egymástól jól elkülöníthető együttműködés formához kapcsolható, az egyik a közös középponttal rendelkező együttműködések, a másik a közös héjszerkezettel rendelkező együttműködések esete. E jelenségről, a vonatkozó téraktivitás függvények levezetéséről, valamint további metszetekről a hatodik részben találhatók részletek.
A centrális aszimmetriákban áramló anyagcserekészlet elemei, viszonyuk alapján kétféle csoportba rendezhetők.
A közös középpontú viszonyban álló alrendszerek különös levélmintázatú bomlássávokat hoznak létre.
A közös héjszerkezetű viszonyban álló alrendszerek koncentrikus körökhöz simuló bomlássávokat hoznak létre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése